Somnus

Éjszaka volt. A telihold mosolyogva világította meg a Földet sápadt fényével. Már mindenki csendesen aludt a faluban, igyekezett kipihenni az egész napos munka rettentő fáradalmait.
A falu szélén, az erdő mellett állt egy kisebb viskó. Egyszerű, fából tákolt paraszt ház volt. Egy szegényebb család lakott benne. A ház ura rendes ember volt, igyekezett a lehető legtöbbet megadni családjának, és a legjobban elvégezni munkáját. Boldog volt hát vele szorgos felesége, aki ennek okán hűséggel élt vele, s örömmel végezte dolgát a ház körül.
Volt egy fiuk is. Eleven, okos gyermek. Apja szigorúan nevelte, hogy rendes ember váljék majdan belőle. Mivel Ő volt az egyetlen utóda, igyekezett minden tudását átadni neki, hogy egyszer átvegye majd tőle a gazdaság irányítását.
Komolyságra és szorgalomra intette, fegyelmet és pontosságot követelt tőle. Ám a fiúnak ez nem volt ínyére. Többet akart , mint földet művelni, nem akart bilincsbe vert kézzel egy életen át raboskodni apja örökül hagyott birtokán. Kalandokról, szabadságról, szerelemről álmodott éjjel és nappal, érezni akarta a függetlenség részegítő mámorát, be akarta járni a világot, ismeretlen, vad tájakon akart sétálni a fehér hold fényében. Hallani akarta a világ hangját, melyet a kötelesség ordító zaja elnyom előle. A világ legmagasabb pontjáról akarta kiáltani a vak világba, hogy Ő bizony szabadon éli az életét. A szabad szél szárnyán akart repülni, fel a felhőkön túl, a csillagok közé, az örökkévaló világegyetemmel eggyé válva, s onnan figyelni a világ alakulását.
Éjszaka volt. Ő is aludt már régen. Egyszerű kis ágyában egy rongyos takaróba burkolózva didergett, mert hűvös volt az idő. Álmai most sem hagyták békén, maga előtt látta a lehetőségeket, hogy mit tehetne, ha végre szabad lehetne.
Egy erős fuvallat kinyitotta az ablakát, és maró hideget hozott a szobába. Kipattantak szemei. Felugrott az ágyból, és gyorsan becsukta az ablakot. Egy pillanatig azt gondolta visszafekszik aludni, de tudta, hogy újabb meg nem valósuló álmok vennék üldözőbe.
Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve kisétált a szobából. Kiment egy közös helyiségbe, ott pedig kilépett a bejárati ajtón.
Odakint fújt a szél, hideget hozott magával, de nem bánta. Arcába belefújt az éjszakai szél, a szabad élet illatait hozta magával, haját összekócolta. Álmos szemeit az égre meresztette. Tiszta volt az égbolt. A csillagok ragyogó fénnyel mosolyogtak rá.
Hirtelen egy fénycsóva jelent meg. Hullócsillag. Régóta nem látott már hullócsillagot. Azt tartja a közhiedelem, hogy ha hullócsillagot látunk, kívánhatunk valamit, amiről régóta álmodozunk. Hát Ő is kívánt egyet. Szabadságot.
Ebben a pillanatban furcsa gondolat fészkelte be magát a fejébe. Eljött az Ő ideje. Most kell megtennie, különben sosem lesz szabad.
Visszaszaladt a házba, magára kapkodta a ruháit, majd ismét a ház előtt találta magát. Mélyet lélegzett a friss, hűvös levegőből, majd belevetette magát az éjszakába. Egyenesen a szomszédos erdő felé vette az irányt.
Mélyen begyalogolt a fák közé. A lombokon át beszűrődött a halvány holdsugár. Egészen más hangulata volt a helynek, mint fényes nappal. Ahogyan a fák között sétált, szinte érezte, hogyan lélegeznek, szinte együtt lélegzett a vad természettel. Érezte az őserőt minden egyes kis levélben, és azt, amire vágyott: az ősi szabadságot.
Egy hatalmas fa törzse mellett állt. Végig simította a kérgét. Szinte önkívületi állapotba került az érzéstől, megrészegült az érintetlen szépség láttán. Ismeretlen illatokat hozott magával az erdei szél, és a természet gyermekeinek hangjait, melyek egy színes kórusként énekelték az Élet dalát.
Vízcsobogásra lett figyelmes. Megpróbálta követni a hangot, s csakhamar egy kis erdei patakhoz jutott. A színtiszta víz lassan csordogált piciny medrében. Leguggolt mellé, és nagyot kortyolt belőle. A hideg folyadék égette a bensőjét, elégette mindazt a láncot, kötelet, és bilincset melyek fogva tartották vágyait, és álmait. A benne égő, szabadjára engedett tűz most fellángolt, s behunyva szemét nagyot szusszant, párás leheletét szétfoszlatta a szellő lágy, simogató keze.
Egy idegen hang térítette magához az önkívületi állapotból. Vonítás. Farkasüvöltés. Gyorsan behúzódott az egyik fa mögé. Hamarosan egy gyönyörű állat jelent meg a víz mellett. Ő is a szomját jött oltani.
Megállt a patak mellett és lefetyelni kezdett, szürkés-fehér bundája volt, és a sötétben sárgán villogó szemei.
Egy darabig úgy tűnt nem veszi észre a fiút, de változott a helyet. A szél megfordult, s most a fiú háta mögül a farkas felé kezdett fújni. Magával vitte az illatát, mely amint megütötte az állat orrát, felkeltette az érdeklődését. Felemelte a fejét, és átugrott a patakon. Megindult a rejtek irányába.
A fiú összehúzta magát a fa mögött és remegve várta mi lesz. Feszülten várakozott de semmi nem történt. Úgy döntött kinéz, hogy elment-e az állat. De amint kidugta a fejét, egyenesen a farkas szemeibe nézett. Alig pár centire állt előtte az erdő ura. Ő pedig térdre rogyva bámulta a szépséges lényt, melynek szemei megigézték, s magával ragadták. Egyenesen a szemeibe nézett. Benne látta önmagát, s egész lelkének világát, azt, amit mindig is keresett, magát a szabadságot.
Egy pillanatig azt hitte, hogy meg fogja támadni, de aztán olyasmi történt, amire nem számított. A farkas megfordult, és elindult egy másik irányba. Először úgy tűnt elmegy, de aztán megállt, és bámulta az ifjút.
Egy őrült gondolat zakatolt a fejében.
„Talán azt akarja, hogy kövessem. Hiszen Ő az, aki mindig is szabadon élt, Ő az Én meg nem valósult énem.”
Megindult az állat után. Az pedig tovább indult az erdőben. Követte azt hosszú időn át, egyre sűrűsödő fák között, az erdő szívébe, ahol talán még sosem járt ember. Ismeretlen vidékre csábította el, amiről mindig is álmodott. De aztán hirtelen futásnak eredt, és eltűnt a szeme elől. Amilyen hirtelen megjelent a pataknál, olyan gyorsan tűnt el most.
A fiú tovább sétált. Feltűnt neki, hogy egyre ritkul az erdő körülötte. A bokrokat és a vad növényzetet egyre kisebb fű váltotta fel, míg végül a fák is eltűntek, s egy hatalmas tisztáson találta magát.
Szinte végtelennek tűnő gyönyörű zöld fűszőnyeg terült el a lába alatt, feje felett pedig színtiszta sötétkék égbolt tartotta a holdat s a csillagokat.
Körbenézett a tisztás szélén, s nem is oly messze egy karcsú, ég felé meredező sziklát pillantott meg. Úgy döntött megnézi magának közelebbről is.
Lassan oda sétált a képződményhez. Hatalmas volt. Legalább két ember magas. Végig simította tenyerével, és végigpásztázta tekintetével, nem értette, mit keres ez itt.
Hirtelen egy apró neszt hallott meg a szikla túloldaláról. Valami fura érzés költözött a szívébe. Óvatosan megkerülte a szürke kőóriást, de amit talált alaposan meglepte.
Egy fiatal lány állt vele szemben. A tekintetén látszott, hogy Ő is zavarba jött.
Gyönyörű volt. Nagyjából egy magas volt az ifjúval, hosszú, göndör haja lágyan borult a vállaira, szemei pedig vonzották a fiú tekintetét, s rabul ejtették, megigézték, s nem engedték szabadon. Karcsú, finom testének minden porcikája a lágyságot, s szeretet sugározta magából.
A fiú közelebb lépett. Nem tudtak egymáshoz szólni. Nem értették, hogy kerültek Ők ketten ide. Hogy kerülnek Ők egymás mellé.
Érezték, hogy a szívverésük felgyorsul, meglódul a vér az ereikben, s fellángol a testük. Bámulták egymást. Mélyen egymás szemébe néztek, s a két tekintet egymásba fonódott, nem lehetett már szétszakítani többet. Egymás szemében látták a saját lelküket, azt a világot, melyet régóta keresnek már mind a ketten. Egymás tekintetében látták a szabadságot, a boldogság sugarait, melyek most rájuk világítanak.
Önkéntelenül simították végig egymás arcát, úgy hogy közben egy pillanatra sem néztek félre, csak egymást figyelték. Nem szóltak egyetlen szót sem. Mindent elárult a másik szeme.
A fiú közelebb húzta magához a lányt, és a hajába túrt.
A két ajak közelebb került egymáshoz. Lelassult körülöttük az idő.

A szél elállt.

A világ megszűnt.

Csak Ők léteztek.

Hirtelen megváltozott minden. Távol kerültek egymástól. Mintha egy idegen kéz szétszakítaná őket. Egy ismeretlen erő kiragadta Őt ebből az állapotból. Sötétült körülötte minden. A Lány alakja elhalványult. Az utána kapott még de hiába minden. Nem érte el. Fény öntötte el a sötétséget s megszűnt minden.

Hirtelen felpattant az ágyából a fiú. Zihálva nézett körül. Újra a szobájában volt. Kinyitotta a szél az ablakot. Elgyötörten becsukta azt. Vissza akart feküdni aludni, álmos volt, de valami nem engedte.
Kisétált a közös helyiségbe, ki az ajtón a ház elé. Hűvös szellő csapta meg az arcát, s összeborzolta a haját.
Az eget kémlelte. Hirtelen egy fénycsík jelent meg a sötét égbolton.

Hullócsillag volt.