Csillagidő

Az örökkévalóság időkereke egy hatalmas homokóra. Földi léptékkel nézve el sem lehet képzelni lassú és végtelenbe nyúló működését. A felső kamrájában annyi homok van, mint a világmindenség minden sivatagában együttvéve, s csupán minden százezredik évben hullik alá egyetlen szem. Amikor az utolsó is lehullott, és megtelt az alsó kamra, a homokóra megfordul: eltelt egy nap az örökkévalóságból.

Réges-régen élt egy nagyhatalmú varázsló, aki féltve őrizte egyetlen lányát. Mindig úgy vélte, hogy majd egyszer méltó férjet talál neki, olyat, aki kellően érdemes arra, hogy egy ilyen nagytekintélyű ember gyermekét szeresse, mint Ő. Tanítgatta a mágia fortélyaira, hogy egyszer majd apja nyomdokaiba lépjen.
Ám a sors úrnői másképpen fonták az élet fonalát. A lány beleszeretett egy egyszerű földműves férfiba. Igaz tűz lángolt bennük, s tudták Ők ketten legyőzhetnék a világot is, ha együtt vannak. Elhatározták, hogy elmondják a lány Édesapjának, hogy Ők ketten bizony nagyon szeretik egymást, és nincs az a földi erő, ami őket különválaszthatná. Mikor ezt meghallotta a varázsló, éktelen haragra gerjedt. Futótűzként száguldott az ereiben a vér a dühtől.
- Nem szégyelled magad, hogy egy ilyen sehonnai koldussal akarsz együtt élni? Mire tanítottalak Én téged? Többet érdemelsz, mint egy koszos csavargót! Te az Én lányom vagy, Én tudom mi a jó neked! – kiabálta.
- Honnan tudhatná Atyám, hogy mi a jó nekem? Hiszen nem maga érzi azt, hogy ki az, akit őszintén szeretek, hanem Én! Nem érdekel, hogy mit gondol, én akkor is vele maradok, ha elátkoz!
A varázsló arca elsötétült a méregtől. Szemtelen, pimasz kölyök. Mit képzel magáról ez?
- Szóval szerelmesek vagytok. Úgy gondolod, hogy az idők végezetéig együtt maradtok, még ha megátkozlak is, he?
- Így igaz, nem szakíthat el minket!
- Hát akkor halld, amit mondok lányom! – sziszegte csikorgó fogakkal – Megajándékozlak titeket az örök élet varázsával, hogy mindig együtt lehessetek, amíg világ a világ. De halld az átkom pimasz kölyök! Többé nem láthatjátok egymást, csak az örökkévalóság éveinek első napján, és akkor is csak egyetlen halandó, földi nap idejéig. S hogy ne találkozhassatok még véletlenül sem, Téged a csillagok közé száműzlek, hogy ott élj, párod pedig maradjon meg itt a földön, és élje át a kínzó magány minden egyes percét! – kiabálta.
A lány zokogva kérlelte apját, hogy ne tegye ezt velük, de az nem hallgatott rá. Varázsigét kezdett mormolni, s mutatóujjával megérintette a lánya homlokát. Abban a pillanatban fényleni kezdett a fiatal test, és gyönyörű csillagok képében felszállt az égboltra, s ragyogó erős fénnyel világított. Most a férfihoz fordult. Ismét elmormolt valamit, s ezzel a halandót halhatatlanná tette. Beteljesítette az átkát.

Teltek múltak az évek, évtizedek s századok. Generációk jöttek és mentek, s csupán egyetlen állandó maradt a világban, a férfi, aki kedvesét várta. A földi magány némaságába burkolózva várta egyre és egyre, hogy újra átölelhesse azt, akit oly nagyon szeret. Hosszúra nőtt hajába bele-bele kapott az örökkévalóság játékos szele, és kedvesen simogatta arcát, mintha csak azt akarná mondani, ne búslakodj, már közel az idő, várj türelemmel.

A férfi kiült egy hatalmas sziklaszirt tetejére, ott várta kedvesét. Minden este figyelte a csillagokat, s tudta, csak neki ragyognak ilyen gyönyörűen.

Egy este egy langyos fuvallat szaladt végig a sziklák peremén, s hozzábújt a férfihoz. Érezte. Eljött az idő. Ahogyan megjelentek a csillagok, a szíve hevesebben vert, izgatottság lett rajta úrrá. Várta, hogy mi fog történni. Hirtelen a fényes égitestek mozogni kezdtek. Közeledtek egymáshoz és cikáztak az égbolton. Aztán egyszer csak megindultak felé. Egyre közelebb és közelebb értek, s fényük vakítóan világított az éjszakában. Egyetlen nagy testté álltak össze, s végül a fény kihunyt. Egy nő feküdt a földön mozdulatlanul. A férfi odarohant hozzá. Kedvese volt az. Gyengéden megölelte, s az kinyitotta ragyogó szemeit. Végre együtt vannak ismét.

Hiába volt minden mámor és boldogság az övék, ha ketten együtt voltak, egyetlen percre sem hagyta őket magára a gondolat, hogy hamarosan újra elhagyják egymást. Az az egyetlen földi nap maga volt a mennyország, úgy érezték, semmi más nem kell nekik a világon, s hiszen nem is volt más egyebük, mint egymás szeretete. Azonban az egyetlen földi nap hamar eltelt, s alkonyodni kezdett ismét.

Kiálltak a sziklaszirtre s ölelték egymást ameddig csak tudták. Nem szóltak egy szót sem, nem kellettek szavak. A lány érezte, hogy valami hirtelen változni kezd. Melegség öntötte el a testét, és kába lett. Eljött az idő. Hiába szorította magához a férfi, a test fényben úszott, s hamar csillagokká lett. Hiába akarta megtartani, hogy ne tudjon elmenni, nem volt képes a földön tartani a csillagokat. Lassan visszakúsztak az égboltra, és erős fénnyel ragyogni kezdtek.

A férfi tehetetlen dühében térdre roskadt és a földet verte öklével. Érezte, hogy valami megbomlik benne. Az eddigi kín és gyötrelem semmi volt ahhoz képest, amit most érzett. S hiába fénylett oly erősen az égbolt, mint még soha, nem nyújtott neki szikrányi vigaszt sem.

Mikor végre alábbhagyott dühe, kiállt a sziklaperemre. Felnézett a csillagokra és szelíden mosolygott rájuk könnyes szemekkel. A szél ismét a hajába kapott s vigasztalólag megölelte, felszárította könnyeit. Egyetlen szót suttogott a végtelen éjszakába, majd önmagát elhagyva, szótlanul levetette magát a szikláról.

A csillagok záporként hulltak alá az égboltról, s hamarosan valamennyi fénye örökre kialudt, soha többé nem fénylett egy sem az éjszakai égbolton.