Fantázia a belvárosban

Egy újabb átkozott, istenverte nap a modern fertőben.
Kinyitom a szemem. Kicsit hunyorogva bámulok az ágyamból a lustán feltápászkodó nap első sugaraira, amik az ablakomon át szűrődnek be. Nagyokat ásítva kelek ki az ágyból, majd az ablakhoz döcögök.
A panelház sokadik emeletéről egész szép kilátás nyílik a környező zöld övezetre. Végigpásztázom a házakat, az utakat, majd egy halk sóhaj közepette felteszem a kérdést Nap Apánknak, mint minden áldott reggel:
- Mondd, milyen volt akkor az élet? Hiszen te láthattad őket, figyelted sorsukat és kísérted őket, tested melegével éltetted létüket… És Te, Dicső Ősapánk? Oden! Mondd, miért most születtem meg, miért nem kerültem hamarább a Földi élet forgatagába, hogy létem igazi értelmét elnyerve dicsőíthessem neved?
Lemondóan legyintek, aztán az ajtóhoz lépek. Halkan kilépek rajta, a nappaliba megyek.
Nincs vesztegetni való időm. Dolgom van. Be kell utaznom a belvárosba egy ismerősömhöz. Hozott nekem néhány árut, amit megrendeltem tőle.
Állítólag ma hűvös napunk lesz. Nem árt, ha rétegesen öltözök fel. Benyúlok a szekrénybe és kiveszem a láncingem, és a páncéljaim.
Öltözködni kezdek, de amilyen halkan csak lehet, nem akarom a lánccsörgéssel felverni a lakásban alvókat. Végül a sisakom is a fejembe húzom. Kész vagyok.
Egy másik szekrény rejtekéből egy hosszúkardot varázsolok elő, amit egy szíjjal a hátamra erősítek. Egy tőrt is előhúzok, azt pedig az oldalamra kötöm.
Elindulok a kijárat felé, aztán hirtelen visszafordulok. Az egyik fiókot kihúzva előveszem a tárcám. Kiveszek belőle néhány aranyat. Valamivel fizetni is kell.
Végre elindulok otthonról. Kilépve a panelházból egyenesen a legközelebbi buszmegállóhoz sétálok. Szerencsémre éppen elérem a menetrendszerinti járatot. Hangos toppanásokkal felszállok rá, majd fegyelmezetten megállok az egyik kapaszkodó mellett. Döcögve indulunk tovább. Fülsüketítő. Borzalmas. Undorító gépezet. Ide nekem egy lovat!
A következő megállóban felszáll egy nőszemély a gyerekével. A fiúcska csak áll és bámul rám. Kíváncsi szemei végigpásztázzák a vértem, tátva marad a szája. Nem értem miért bámul így. Mintha nem látott volna már elég harcost a településen.
Aztán rájövök: az alkarvédőm szíját nem húztam meg rendesen, és ferdén áll. Zavartan köhintek egyet, aztán gyorsan szorosabbra húzom. Ostoba vagyok. Nem véthetek ilyen hibát. Egy éles csatában ez életveszélyes is lehetne. De hát ez van. Egy viking is tévedhet nem?
- Oden vigyázza utadat ifjú vitéz! – szólok oda a fiúnak, mielőtt leszállok a buszról. Remek harcos lesz belőle. Érzem. Biztosan az apja is az. Vagy az volt mielőtt az égbe szállt volna a dicső halállal.
Egy nagy téren állok. Szemben a buszmegállóval furcsa vasdarabok vannak a földbe süllyesztve. Ott is egy megálló. Oda tartok. Beállok a várakozó emberek közé.
Hamarosan egy hosszú sárga kígyószerű óriás közelít meg minket. Kezemet a kardmarkolatra csúsztatom. A Mitgaard kígyó! De aztán megkönnyebbülve sóhajtok. Nem. Nem az. Csak a villamos.
Felszállok rá. Az ajtók becsukódnak, aztán valami női hang szólal meg. A hang egyszerre szól mindenhonnan. Biztos mágia. Egy tartomány nevet mond, ahova a villamos tart. Egyik falut hagyjuk el a másik után. Emberek szállnak fel és le. Nem foglalkozom velük. Ám hirtelen az egyik férfi megszólít.
- Jó napot kívánok uram, jegyet, bérletet.
Végig nézek az ismeretlenen. Kék szövetruhát visel és valami furcsa szerszámot tart a kezében. Nem tetszik a dolog.
- Mit akarsz tőlem vénember? – nézek rá szánalommal a sisakon át.
- Uram, a jegyét kérem, amennyiben nincs, kérem, hogy hagyja el a járművet.
Hogy tessék? Ez fenyeget engem? Hódoljak be holmi jöttment idegen szerzetnek?
- Hát azt elfelejtheted, tőlem nem kapsz semmit, én nem hódolok neked, szerezz földi javakat magadnak máshol. – horkantok.
A fickó megfogja a karomat és az ajtó felé lököd. Na jó. Kihozott a sodromból. Megragadom a férfit, kicsavarom a karját, és a falhoz vágom.
- Tőlem nem – kapsz - semmit. Próbálkozz egy másik faluban, hódító barbár. – Vicsorgok rá, aztán amikor kinyílik az ajtó, kilököm rajta. Hangos puffanással földet ér, mi pedig megyünk tovább.
Az emberek rosszalló pillantást vetnek rám. Az egyik nő odaveti, hogy érzéketlen barbár vagyok.
- Én legalább nem hódolok be, szolgalelkű férgek. – vicsorgok tovább, aztán én is leszállok.
Egy hosszú út mentén sétálok. A nap már magasan jár, és kíméletlenül éget. Leveszem a sisakom. Perzselő hőség van az évnek ebben a szakaszában. Szerencsémre megpillantok egy forrást. Elindulok az irányába. Valami bolond körbeépítette kövekkel, és szobrot faragott a közepébe.
- Bolond művészek. – Vigyorgok, aztán megmerítem a sisakom a vízben, és nagyot kortyolok a hűs, éltető elemből. Fejemre is csorgatok belőle, majd tovább állok.
Felfelé kaptatok egy emelkedőn. Egy férfi közeledik felém. Valami farkasféle állatot hordoz láncon. Mikor a közelembe ér vicsorogva megugat. Kardomat előrántva fenyegetem meg, hogy takarodjon vissza Lokihoz, ahova való. Az én karomat ugyan te nem harapod le átokfajzat. A férfi üvölt néhány szitkot felém, aztán tovább áll.
- Majd ha elszabadul az a dög a kezedből és felfalja a napot, majd akkor legyél legény a talpadon! – üvöltök utána. Marha.
Lassan elérek az út végére. Megállok egy épület előtt. Ódon kapuja megigéz, ősi illata magával ragad. Egy kellemes érzés ragad magával. Belépek a kapun.
Odabent kellemesen hűvös van. Egy elég nagy teremben találom magam. A falakon kardok, fejszék, lándzsák sorakoznak. Nyílvesszők, íjjak és hegyek mindenhol. Már jártam itt.
Hirtelen egy hátsó helyiségből egy nagydarab férfi lép elő.
- Barátom! – kiált fel – Oden nevére mondom, már azt hittem régen a lakomádat ülöd a Valhallában, olyan régen láttalak.
Megrázom a kezét, aztán barátságosan beljebb tessékel. Elvisz a hátsó helyiségbe. Odabent egy asztalon hever egy faláda. Gyorsan odalép és egy határozott mozdulattal feltépi a fedelét.
Ámulva nézem a láda tartalmát és érzem, hogy mámorban úszok. Belenyúlok, és lassan kiemelek belőle egy íjat.
Remekmű. Gyönyörűen van kidolgozva. Bivalyerős. Szinte a kezemre simul. Halálos démon.
Széles vigyorral a képemen átnyújtok 2 aranyat a barátomnak.
- Adok hozzá egy tucat nyílvesszőt is.
Miközben a vesszőket válogatja, körbenézek. Az egyik polcon kis üvegcsék vannak. A tartalmuk iránt érdeklődöm.
- Méreg. Fegyverre való. Egy sámán készítette. Halálos. Pillanatok alatt leteríti a legádázabb harcost is.
Elkéri a kardomat, és bekeni vele a penge élét.
- Aztán óvatosan. Meg ne vágd magad vele. – nevet felém.
Összeszedem az íjam, a veszőket, búcsúzóul pedig adok még egy harmadik aranyat a barátomnak, megérdemli. Mindig önzetlen. Manapság már sehol nem találni ilyen embereket. Még jó, hogy ez a bolt egy másik korhoz tartozik.
Újra az úton. Nagyon meleg van. Úgy döntök, hogy pihenek, mielőtt visszatérnék a falumba.
Az út mellett egy hatalmas fa lombja vet árnyékot. Lecsatolom kardom, és leheveredek a zöld fűbe. Kábán nézem, ahogyan az emberek bámulnak az út széléről. Érzem, hogy egyre álmosabb leszek. Aztán úgy döntök, hogy engedek a csábításnak, és lehunyom a szemem. Néhány pillanat, és elnyom az álom.
Valahonnan messziről kiabálások zaja üti meg a fülem. Nevetés. Aztán ismét csend. Tücsökciripelés. Hűvös van. Lassan kinyitom a szemem. Sötét van. De nem teljesen. Égnek a lámpák az út mentén.
Feltápászkodok, és ismét magamhoz veszem a kardom. Olyan mélyen aludtam, hogy csak késő éjjel ébredtem fel. Lomhán felállok és elindulok a legközelebbi buszmegálló felé. Az út másik felén három fiatal áll. Üvegekkel a kezükben kiabálnak. Részegek. Az egyik hirtelen elkezd mutogatni felém aztán, röhögni kezdenek. Nem törődök velük.
Beállok egy buszmegállóba. Szerencsétlenségemre utánam jöttek a részegek.
- Hé haver, na mi van he? – röhög felém – Elmúlt már farsang vedd le azt a hacukát haver.
- Mit akarsz tőlem? – nézek rá értetlenül.
- Ezt itt ne’!
A kardom felé nyúl, mire én ellököm magamtól. A srác dühbe gurul. Mindenféle ocsmány szitkokat vág a fejemhez.
- Tudod te ki vagyok én itt haver, tudod? – köpköd felém – Itt én vagyok a király!
- Király? – lepődök meg. Ahhoz képest, hogy uralkodó, elég szerény ruhában mutatkozik.
- Ja, én vagyok ennek az utcának a királya ember, és te megsértetted a királyt, ezért most meglakolsz haver! – fenyegetőzött.
Nekem sem kellett több. Előrántottam a kardom. Hátra ugrottak. Kést rántottak.
A király, vagy legalábbis, aki annak nevezte magát előre ugrott, hogy szúrjon. Elvétette. Egy széles suhintással felvágom a hasát. Összeesik mellettem. Túl nagy volt a lendület. A kard tovább repül. A másik támadó karját megvágom vele. Nem baj. Ennek se kell sok. A méreg majd elintézi.
Emelném a kardom, hogy újra lesújtsak, de villámgyorsan futásnak erednek.
Előkapom az íjam. Célba veszem azt, amelyiknek nem vágtam meg a karját. Visszatartom a lélegzetem és célzok. Halk suhogás szeli ketté a csendet. A vessző kíméletlenül fúródik a hátába. Elterül a földön. Nyög még egy kicsit aztán elhallgat örökre. A másik ember is lép még kettőt aztán megáll. Térdre esik. Megpróbál felállni, de elvágódik ő is. Legyűri a méreg.
- Nyomorultak. – köpök feléjük.
Várom a buszt, de hiába. Nem akar jönni. Nem úgy, mint a bámészkodók. Mindenki megrökönyödve nézi a három elesettet. Nem értem mi olyan érdekes, azt kapták, amit megérdemeltek.
Hirtelen vijjogó hangot hallok. Nem messze tőlem két jármű áll meg. A tetejük kéken és pirosan villog. Biztosan ez is valami mágia. Négy alak ugrik ki a járművekből. Valamilyen fekete fémdarabot szegeznek rám. Nem értem mit akarnak vele, hiszen olyan rövidek azok, és tompák.
- Azonnal adja meg magát és feküdjön a földre! – ordít rám az egyik férfi.
Hát már ezek is kezdik? Lehet, hogy a király testőrei. Hát akkor ők is megkapják a magukét.
Előhúzom a kardom.
- Azonnal tegye azt a kardot a földre, különben tüzet nyitunk!
Tüzet? Tényleg mágiahasználók. Undorító faj. Álljanak ki inkább karddal a kezükben.
Nem hátrálok meg. Nem érdekel, mivel fenyegetőznek. Győzelem vagy halál. Nincs más kiút. Nyugalom telepszik rám. Magam elé emelem a kardom, és mély levegőt veszek. Lendületet veszek, és rohanni kezdek feléjük.
- Dicsőség Asgaard népének! – üvöltöm miközben rájuk rontok.
Nem érem el őket. Szinte még ugyanabban a pillanatban négy dörrenést hallok. Aztán éles fájdalom hasít a mellkasomba és a hasamba. Orra bukok. Kiesik a kezemből a kard. A saját véremben fetrengek. Átkozottak. Leterítettek csellel.
Fekszem a fölön. Homályosodik körülöttem a világ. Néhány alakot látok magam körül. Aztán megszűnnek a körvonalak. Egybefolynak a színek. Lecsendesedik körülöttem minden. Hallom még, ahogyan a tücskök ciripelnek. Aztán egyszer csak egy idegen zaj.
Szárnysuhogás. Aztán hirtelen valami megragad. Felnézek. Nem látom rendesen mi az, csak fekete tollakat látok mindenhol. Elragad a földről, és szélsebesen repít fel a fellegek fölé. Elhagyjuk már ezt a világot, elvisz a csillagok közé, oda, arra a helyre, ahol már évszázadok óta várnak rám. Az én igazi hazámba.