A felkelő nap első sugarai halvány színbe borították a vidéket. Először csak egy gyenge szürkés reggel ébredt, majd az éltető fényes korong narancssárgára festette az égboltot. Az aranyos bárányfelhők is átvették azt, s az egész vidék lángba borult. Ekkor még nem sejtette senki, hogy hamarosan a föld is átveszi az ég színét, vérvörös színekben pompázva.
Csend honolt a kis faluban. A lakosság zöme még aludt. Csak a kereskedők és a földművesek keltek Nap Apánkkal, hogy a munkájukat időben elkezdhessék.
Valahol a falu határában bárányok bégettek, és tehenek kolompoltak. Nyugalom és béke szunnyadt mindenki szívében. Az állatok csendben legeltek, akik pedig útra keltek, csendben felöltötték gúnyájukat, magukhoz vették azt a pár falat élelmet, amit tarisznyájuk rejtett.
Így tett Maragam is, a fiatal parasztlegény. Nem olyan messze a szeretett falujától terült el az a kis megművelhető földecske, mely az Ő tulajdonában volt. Szerette a feladatát. Minden nap kijött, és gondosan dolgozott rajta, hogy jó termése legyen.
Az aranyos búzakalászok kecsesen ringtak jobbra majd balra a friss, kellemes szélben. Ahogyan elsétált mellettük végighúzta a kezét a kalászokon, és hagyta, hogy végigcirógassák azt. A kis szelecske erősebbre fordult, s felkapta az út porát, amit az arcába fújt. Behunyta szemeit, s hagyta h Széltestvér gyengéden végigsimítsa az arcát. Képzeletében megjelent az otthona. Az aranyos kis kunyhó, benne a dolgos kis feleségével, és a kisfiával.
Szerette őket. Mindent megtett értük, hogy jól éljenek. Reménykedett, hogy egyszer talán a fia többre viszi, mint az apja, s jobb élete lehet. Bár Ő sem panaszkodott. Megvolt mindene, ami kellhet egy ember számára. Étel, ital, egy szerető feleség, és család.
Végigfutott egy kellemes, meleg érzés a hátán, mikor kinyitotta szemét, s mosolyogni kezdett.
„Ideje munkához látni.” – gondolta.
Egy egyszerű kapával sétált ki a földre. Porral bedörzsölte be a tenyerét, hogy ne csússzon a nyél. Magasra emelte a szerszámot, majd lesújtott Föld Anya testére.
Abban a pillanatban valami nagyot kondult. Megmerevedett a mozdulatban. Tekintete a falu felé irányult. Újrakondult egy hang, és szinte vele dobbant meg a szíve is. Harang volt az. Valaki félreverte a templomharangot. Nem értette először, hisz’ a napnak ezen szakaszában nem szoktak tiszteletre gyülekezni.
Ding-dong… ding-dong… A harang újra és újra megkondult. Lassan kiegyenesedett és valami a szívébe nyilallt. Kiesett a kezéből a szerszám. Elsápadt és reszketni kezdett. Lábai lassan megindultak a falu irányába, majd a lassú mozdulat futásba váltott. Rohant, ahogyan a lába csak bírta.
Ding-dong… ding-dong… ding… ding… A hang elhalt…
A családja járt az eszében. Szíve a torkában dobogott. Futott, és futott, szakadatlanul, érezte, hogy már szúr az oldala, de ő csak rohant, mint egy eszelős, végig a poros úton. A dombok eltakarták a kis falucskát, de ahogyan a talaj emelkedni kezdett, láthatóvá váltak a háztetők. Vörös lángok borították a szalmatetőket.
Hirtelen egy halk női sikoly süvített végig a levegőn.
„Megtámadtak minket!” – zakatolt a gondolat az agyában. „Itt vannak hát, visszatértek…”
Minden erejét összeszedve rohant le a dombok oldalán, egyszer még orra is bukott.
A falu melletti kis kikötőben furcsa dolgokat ringatott a víz. Hajókat. Hosszú, pajzsokkal kirakott hajókat. Az orrukon büszkén, és diadalittasan vicsorgott egy-egy sárkányfej, s a csíkos vitorla szinte egy hatalmas szárnynak tetszett számára.
„Északi emberek…” – tört elő a gondolat, ahogyan futás közben végignézett a kikötőn.
Nemsokára elérte a falu határát. Nagy volt a felfordulás, a házak égtek, mindenfelé halottak feküdtek vérbe fagyva.
Úgy tűnt a csata a falu belsejében zajlik.
„A családom!” – gondolta újra, s fájó érzés töltötte meg a szívét.
Nem messze az első háztól egy halott férfi feküdt. Érdekes látvány volt. A testén medve, és farkas prém volt, egyik kezében pajzs, nem messze pedig az elejtett kardja.
Maragam felkapta mindkettőt, s leakasztott a ház faláról egy szekercét.
Vad dühvel rontott a falu közepe felé, ahol az Ő családja is él. Mindenhonnan vad, idegen üvöltések és halálsikolyok csaptak a fülébe. Vére megpezsdült, a félelem és a düh előhozta belőle az ösztönlényt, mely ha kell, utolsó vérig küzd.
A falu közepén elkeseredett küzdelmet vívtak a lakók a betolakodókkal.
Maragam szembetalálta magát egy megtermett fickóval. Vér borította az arcát, és hasonlóan öltözött, mint azaz ember, akitől a fagyvert szerezte. Az idegen meglendítette a kardját. A parasztlegény alulról próbálta meg kivédeni a csapást. A két acél élesen csendült össze. Újra összecsaptak. Ezúttal az idegen vétett. Túl nagy lendülettel akart lecsapni a fiúra, s elvesztette egyensúlyát. Kihasználta az alkalmat, s megízleltette a pengét a férfi oldalával, aki szinte egy szó nélkül rogyott össze holtan.
Véres karddal rohant tovább. Az egyik háznál épp egy fiatal lánykát akart leszúrni egy harcos. Maragam meglendítette a szekercét. Suhogva szelte keresztül a levegőt. A harcos felkapta a fejét. Ez lett a veszte. A szekerce egy hangos reccsenés kíséretében állapodott meg a koponyájában. A vér pirosra festette a házfalát, pont olyan színűre, mint amilyen az égbolt volt. A lány sikítva, sírva rohant el, menekülni próbált a pokolból.
A fiatalnak eszébe jutott ismét a családja. Körbenézett. Kétháznyira volt az otthonától.
Rohanni kezdett, de útját állták. Ketten csaptak le rá. Maga elé rántotta pajzsát, ami egy éles reccsenéssel eltört a két ütés súlyától. Megperdült, és egy gyors mozdulattal felvágta az egyik idegen hasát. Hörögve esett össze.
A másik barbár ordítva esett neki. Egy jól irányzott rúgással a földre terítette a fiatalt.
„Itt a vég, ennyi volt.” – gondolta. Ekkor egy éles suhanás hallatszott, s egy nyílvessző fúródott a vadember hátába. Összecsuklott, elterült.
Nem tétlenkedett. Felpattant, és tovább rohant. Nem volt ideje rá, hogy megnézze, ki segített neki.
Végre oda ért a házukhoz. Az egyik lakos épp egy őszes hajú férfival harcolt. Úgy nézett ki a dolog, hogy veszteni fog, de most nem érdekelte a parasztlegényt, mikor a családja veszélyben volt. Berontott a nyitott ajtón. A ház fel volt dúlva. Minden értékes holmit, amit csak mozdítani lehetett, elvittek.
„Kit érdekel, csak ők legyenek életben!” – idegeskedett. Végigrohant a házon, majd a hátsó helyiségbe ment. Ez egy nagyobb szoba volt, melyben hordókat tároltak. Annak is nyitva volt az ajtaja. Egy pillanatra megállt. A padló véres volt. Szédülni kezdett. Remegve belépett.
Szemébe könnyek gyűltek. Elhagyta minden erő. Kezéből kiesett a kardja.
„Milyen nyugodtak, milyen békések…” – gondolta sírva. Odatérdelt a két halott mellé, és átölelte őket.
Hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülét. Hátranézett. Egy barbár állt vele szemben. Fiatal volt. Az álla még épphogy csak pelyhedzett. Vicsorogva nézett a parasztra.
Maragam szívét elöntötte a düh. Lassan felállt, és elborult elmével a harcos felé indult. Felemelte az öklét és ordítozni kezdett.
GYILKOSOK! GYILKOSOK! MEGÖLTÉTEK ŐKET, MEGÖLTÉTEK!
Puszta kézzel esett neki. Az idegen lesújtott a kardjával. Esélye sem volt a védekezésre. De ha lett is volna esélye, mit érdekelte volna, hogy életben marad, hisz’ elvesztette mindenét.
A kifröccsenő vér vörösre festette a falakat is. Nem szenvedett. A fiatal idegen értett a halálhoz. Gyors volt és pontos.
Az idegen nem értette mit ordítozott halála előtt a paraszt, de sejtette. Sőt tudta jól. És ez befészkelte magát a gondolataiba. Az az arc, a düh és fájdalom. Furcsa érzése támadt.
Megragadta a falon lévő fáklyát, és a halottakra dobta. Ruhájuk hamar meggyulladt.
A fiatal elhagyta az égő házat.
Fent a nap fényesen sütött már, a földön pedig a házak égtek narancs fénnyel, a föld pedig a vértől volt vörös.
Úgy látszik, végeztek a dolgukkal. Az északi emberek kifosztották a megmaradt házakat, és a kikötő felé siettek. Ő is így tett.
Az úton ott feküdt az egyik bajtársa is. Haldokolt. Az oldalán egy mély vágás vérzett. Leguggolt mellé. A halálraítélt rámeresztette üveges szemeit. Lassú, darabos mozdulattal megragadta a nyakában lévő farkas-agyar amulettet, és letépte. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán, csak egy gurgulázó hang. A fiatal bajtársa biccentett, hogy tudja, mit szeretne. Ekkor béke ült ki az arcára, és merevség.
A Valhallában. – mormogta az ifjú és tovább sietett a sárkányfejes hajók felé.
A hajóktól nem messze feláldoztak egy kecskét Thor isten tiszteletére, amit a faluból hoztak.
Addig senki nem lépett a hajókra, míg a szertartást be nem fejezték. Aztán felpakoltak és elindultak. A vitorlákba belekapott a szél, és meglendítette a fürge hajókat.
A fiatal harcos hátrapillantott, és még látta utoljára, hogyan égnek porrá a házak, s velük a halottak, akik az otthonukat védték.
Zsebébe dugta a medált, és behunyta a szemét. A tengeri szél belefújt az arcába, s az otthona jelent meg előtte. A családja, akik várják a hazatértét, vagy a hős halál hírét. Elmosolyodott a gondolatra, s ez kissé feledtette vele annak a férfinak az emlékét, aki abban a házban esett neki, s védtelenül leölte.
Hosszú hánykolódás, és türelmetlen várakozás után végre megérkeztek. A hideg szél ismerős illatokat hozott magával. Az otthon illatát. A kikötőben izgatott emberek várakoztak. Feleségek, anyák, és gyermekek.
Amikor partra szálltak, a családtagok büszkén odasiettek a harcosokhoz, és szeretően átölelték őket. Szerelmes csókok csattantak, és szomorú, de halk és büszke özvegyek sírdogáltak.
A fiatal az egyik nő felé sietett, aki összevont szemöldökkel kutakodott a tömegben. Mikor odaért a nő már tudta mit akar mondani. Tátva maradt a szája és sírásra görbült. A fiatal előhúzta a zsebéből a medált. Hirtelen egy kisfiú termett az anya mellett. Az apját kereste. Csak akkor értette meg mi történt, mikor a nyakába akasztotta a farkas agyart.
A fiatal valami olyasmit akart mondani, hogy sajnálom, vagy, hogy már a Valhallában ünnepli dicső halálát, de nem jött ki hang a torkán. Sarkon fordult és magára hagyta a csonka családot.
Egyik harcostársa kiáltott utána.
Hei Thorvald! – kiáltotta mély, dörmögő hangján, majd mosolyogva intett neki, hogy bátran harcolt, ahhoz képest, hogy ez volt az első igazi csatája. Visszamosolygott, és tovább sietet.
Az egyik hosszúház előtt egy fiatal, helyes asszonyka állt. A kétségek ráncai terültek el az arcán, de mikor meglátta a Thorvaldnak nevezett fiút, felderült az arca és vidáman futott elé.
A nyakába borult és összecsókolta.
- Végre itthon vagy, gyere, készítettem húst hogy megünnepeljük, hogy hazaértél! – mondta vidáman és befutott a házba.
A férfi is belépett. Odabent egy kislány fogadta, aki szintén üdvrivalgások közepette átölelte a magas édesapja lábszárát. Megsimogatta szőke kócos fejét, s leültek, hogy elköltsék az ünnepi étket.
Esteledett. Ismét hosszú éjszaka borul az északi emberek fejére. A tenger befagy, s a portyák szünetelnek.
Thorvald kisétált egy közeli dombra, s leült a tetejére. Csendben nézegette a lemenő nap utolsó sugarait. Narancsszínűre festette az eget. A hűs szellő lágyan simogatta az arcát.
Azon a férfin gondolkozott. Nem hagyta nyugodni, hogy megölte azt az embert. Hisz’ Ő is egy olyan ember volt, mint jómaga, s neki is csak a családja volt fontos. Elmélázó tekintettel fürkészte az eget. Talán a valkűröket leste, hátha megpillanthat egyet, akik az ottmaradt bajtársaikat viszik el, az utolsó útjukra.
A narancsszín megfakult az égen. Szürke fátyol borult a vidékre. Majd egyszer csak feketeség. Sűrű, sötét, áthatolhatatlan sötétség, és ijesztő csend. A levegő is lehűlt, kellemetlenül marta a bőrét a hideg.
Azt gondolta, így érezhetett az a férfi is. Így élhette meg. Ezért nem zavarta, hogy fázik, és sötétség veszi körül, érezni akarta milyen a halál.
Csak ült ott némán. Bámult bele az éjszakába. Nem volt más ott csak Ő, és a ragyogó északi fény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése