Damnatio

Gyenge volt. Kísértésbe esett. Nem akart mást csak őszintén szeretni. Szívében az igaz szerelem tüze lángolt, s most ez a tűz emészti fel, mely örökre magába zárja, s az idők végezetéig fogva tartja.
Aláhullott. Fentről, az örök fény birodalmából zuhant le. Szárnyai nem engedelmeskedtek neki. Ólomsúlyként húzták lefelé. Fejében zakatoltak a gondolatok. Hosszú, szőke haja lobogott, amint a hűs szél belekapott. Kezeit felfelé nyújtotta, mint egy kisgyermek mely segítséget vár. De hiába. Senki nem nyúlt érte, hogy megtartsa. Egyre csak távolodott az égiektől, csak zuhant és zuhant, mint csodás nyári éjszakán egy fényes hullócsillag.
Szívébe nyugtalanság költözött. Miért? Hiszen Ő nem akart semmi rosszat.
Tudta, hogy többé nem térhet vissza. Tudta, hogy Őt letaszították. Száműzött lett, kitagadták, és ítéletet mondtak felette.
Gyönyörű kék szemeibe könnyek gyűltek, és egy utolsó pillantást vetett a Mennyek Birodalmára. Többé nem tartozik oda. Zuhanás közben megfordult, és most lefelé bámult.
Odalent tátongó sötétség ásítozott rá. A fentiek fénye elhalványult és az éj sötétje vette körül.
Fájdalom hasított a testébe. Égette a benne lakozó tűz. Szárnyain a tollak felparázslottak. Vörös fénnyel égve lassan elhamvadtak. A szürke hamvakat széthordta a szél, mint egy-egy múló emlékfoszlányt. Fehér ruhája is foszlani kezdett. Apró darabokra esett szét, s a cafatok is egykettőre elhamvadtak. Glóriája lassan megfakult. Dicső fénye kihunyt. Semmije sem maradt.
Csak zuhant és zuhant. A szél, mint egy őrült kísértet visított a fülébe. Érezte, hogy egyre forróbbá válik körülötte minden.
Aztán hirtelen csönd.
Megszűnt a szél és csak lebegett a végtelen sötétségben. Nem tudta mennyi ideig lehetett ebben az állapotban. Percekig? Napokig? Hetekig? Talán éveken át? Csak úszott a fekete végtelenségben. Elvesztette minden érzékét, érezte, hogy lassan megbomlik az elméje a tétlenségben és a bizonytalanságban. Így kell hát fizetnie érte?
Nem.
Furcsa folyamat indult meg. Alatta a feketeségben vörös csíkok parázslottak fel. Szinte a végtelenbe nyúlva terültek el előtte. Apró vöröslő parázsdarabkák szálltak fel a csíkokból. Mintha egy izzó talaj nyílt volna meg alatta.
Aztán hirtelen rázuhant. A talaj égette a bőrét, de nem volt hova menekülnie, ameddig a szem ellátott mindenütt ez a forróság uralkodott. Összeszorította a fogát és tűrt. Lassan felállt és hunyorogva körbenézett. A távolban egy kis kiemelkedést vett észre. Egy nagyon távoli hegy lehetett.
Egy eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába.
„Oda kell mennem, oda tartozom…” – gondolta. Lábai önkéntelenül megindultak.
Időtlen idők óta vánszorgott. Elviselhetetlenül perzselte a testét a kénszagú levegő.
Lábai már-már összerogytak. Görcsösen, darabos mozgással próbált eljutni a hegyhez.
Kín.
Gyötrelem.
Fájdalom.
Téboly.
Senki nem tudná megmondani, mennyi időt tölthetett kint, mire eljutott oda.
A hatalmas hegy tetejét nem is látta. Vörös sziklákból állt az egész, és borotva éles szirtjei óriásként magasodtak fölé. Halálszagot árasztott magából, a pokol förtelmes bűze lengte körül.
A hegy aljában egy hatalmas izzó vaskapu emelkedett. Vörös fényben úszott, a mintázata pedig már tejfehéren világított. Ismeretlen nyelven íródott szöveg volt rá felírva.
A kapu lassan kinyílt. Odabentről vakító fény áradt rá, és nem látott semmit.
„Talán itt meglelhetem minden reményem…” – gondolta, s belépett a fénybe.
Amint belépett, az ajtó becsukódott mögötte. Hangos kattanással bezárult.
A fény elült. Sötétség vette megint körül. A forróság elapadt és dermesztő hideg váltotta fel.
Elege volt. Utálta az egészet. A világot és önmagát is. Sírva fakadt és vacogva térdre rogyott.
Arcát a tenyerébe temette, s hagyta, hogy az egyetlen forró dolog végig folyjék a kezein: a könnyei.
Sokáig remegett a sötétségben mikor hirtelen egy hang szólította meg.
- Szerelmem…
Először azt hitte csak képzelődik, de aztán a hang újra megszólította.
- Szerelmem hát itt vagy.
Felnézett. Előtte magasodott a hőn szeretett párjának alakja. Fekete bőréből számtalan tüske meredezett, éjsötét haja könnyedén lobogott a semmiben. Karmos kezeit a legyőzött felé nyújtotta. Az megragadta s felállt.
Két szempár találkozott egymással. A hosszú és gyötrelmes út végén fáradtan meresztette tengerkék szemeit a démoni kedvesére, s az ravaszul hunyorgott sárga szemével rá.
Lassan csókot nyomtak egymás ajkára, s a kékszemű kárhozott átölelte az idegent. Ölelte magához a hideg testet, s most először érzett boldogságot.
Az idegen démon rátette a kezét a hátára. Lassan belevájta karmait húsába. A gyilkos ölelés egyre szorosabbá vált. De Őt nem érdekelte a fájdalom. Végighasította a hátát, s végigfolyt a lábain a forró vére. Szemeiből ismét könny csordult ki, de nem törődött a kínokkal, mert Vele volt…
A démon tépte a húsát, és itta a vérét, kínozta a lelkét, s csupán egyetlen mondatott suttogott közben, mely a legnagyobb büntetés lett végül az elkárhozott számára:
- Becsaptalak, sosem szerettelek…