A felkelő nap első sugarai halvány színbe borították a vidéket. Először csak egy gyenge szürkés reggel ébredt, majd az éltető fényes korong narancssárgára festette az égboltot. Az aranyos bárányfelhők is átvették azt, s az egész vidék lángba borult. Ekkor még nem sejtette senki, hogy hamarosan a föld is átveszi az ég színét, vérvörös színekben pompázva.
Csend honolt a kis faluban. A lakosság zöme még aludt. Csak a kereskedők és a földművesek keltek Nap Apánkkal, hogy a munkájukat időben elkezdhessék.
Valahol a falu határában bárányok bégettek, és tehenek kolompoltak. Nyugalom és béke szunnyadt mindenki szívében. Az állatok csendben legeltek, akik pedig útra keltek, csendben felöltötték gúnyájukat, magukhoz vették azt a pár falat élelmet, amit tarisznyájuk rejtett.
Így tett Maragam is, a fiatal parasztlegény. Nem olyan messze a szeretett falujától terült el az a kis megművelhető földecske, mely az Ő tulajdonában volt. Szerette a feladatát. Minden nap kijött, és gondosan dolgozott rajta, hogy jó termése legyen.
Az aranyos búzakalászok kecsesen ringtak jobbra majd balra a friss, kellemes szélben. Ahogyan elsétált mellettük végighúzta a kezét a kalászokon, és hagyta, hogy végigcirógassák azt. A kis szelecske erősebbre fordult, s felkapta az út porát, amit az arcába fújt. Behunyta szemeit, s hagyta h Széltestvér gyengéden végigsimítsa az arcát. Képzeletében megjelent az otthona. Az aranyos kis kunyhó, benne a dolgos kis feleségével, és a kisfiával.
Szerette őket. Mindent megtett értük, hogy jól éljenek. Reménykedett, hogy egyszer talán a fia többre viszi, mint az apja, s jobb élete lehet. Bár Ő sem panaszkodott. Megvolt mindene, ami kellhet egy ember számára. Étel, ital, egy szerető feleség, és család.
Végigfutott egy kellemes, meleg érzés a hátán, mikor kinyitotta szemét, s mosolyogni kezdett.
„Ideje munkához látni.” – gondolta.
Egy egyszerű kapával sétált ki a földre. Porral bedörzsölte be a tenyerét, hogy ne csússzon a nyél. Magasra emelte a szerszámot, majd lesújtott Föld Anya testére.
Abban a pillanatban valami nagyot kondult. Megmerevedett a mozdulatban. Tekintete a falu felé irányult. Újrakondult egy hang, és szinte vele dobbant meg a szíve is. Harang volt az. Valaki félreverte a templomharangot. Nem értette először, hisz’ a napnak ezen szakaszában nem szoktak tiszteletre gyülekezni.
Ding-dong… ding-dong… A harang újra és újra megkondult. Lassan kiegyenesedett és valami a szívébe nyilallt. Kiesett a kezéből a szerszám. Elsápadt és reszketni kezdett. Lábai lassan megindultak a falu irányába, majd a lassú mozdulat futásba váltott. Rohant, ahogyan a lába csak bírta.
Ding-dong… ding-dong… ding… ding… A hang elhalt…
A családja járt az eszében. Szíve a torkában dobogott. Futott, és futott, szakadatlanul, érezte, hogy már szúr az oldala, de ő csak rohant, mint egy eszelős, végig a poros úton. A dombok eltakarták a kis falucskát, de ahogyan a talaj emelkedni kezdett, láthatóvá váltak a háztetők. Vörös lángok borították a szalmatetőket.
Hirtelen egy halk női sikoly süvített végig a levegőn.
„Megtámadtak minket!” – zakatolt a gondolat az agyában. „Itt vannak hát, visszatértek…”
Minden erejét összeszedve rohant le a dombok oldalán, egyszer még orra is bukott.
A falu melletti kis kikötőben furcsa dolgokat ringatott a víz. Hajókat. Hosszú, pajzsokkal kirakott hajókat. Az orrukon büszkén, és diadalittasan vicsorgott egy-egy sárkányfej, s a csíkos vitorla szinte egy hatalmas szárnynak tetszett számára.
„Északi emberek…” – tört elő a gondolat, ahogyan futás közben végignézett a kikötőn.
Nemsokára elérte a falu határát. Nagy volt a felfordulás, a házak égtek, mindenfelé halottak feküdtek vérbe fagyva.
Úgy tűnt a csata a falu belsejében zajlik.
„A családom!” – gondolta újra, s fájó érzés töltötte meg a szívét.
Nem messze az első háztól egy halott férfi feküdt. Érdekes látvány volt. A testén medve, és farkas prém volt, egyik kezében pajzs, nem messze pedig az elejtett kardja.
Maragam felkapta mindkettőt, s leakasztott a ház faláról egy szekercét.
Vad dühvel rontott a falu közepe felé, ahol az Ő családja is él. Mindenhonnan vad, idegen üvöltések és halálsikolyok csaptak a fülébe. Vére megpezsdült, a félelem és a düh előhozta belőle az ösztönlényt, mely ha kell, utolsó vérig küzd.
A falu közepén elkeseredett küzdelmet vívtak a lakók a betolakodókkal.
Maragam szembetalálta magát egy megtermett fickóval. Vér borította az arcát, és hasonlóan öltözött, mint azaz ember, akitől a fagyvert szerezte. Az idegen meglendítette a kardját. A parasztlegény alulról próbálta meg kivédeni a csapást. A két acél élesen csendült össze. Újra összecsaptak. Ezúttal az idegen vétett. Túl nagy lendülettel akart lecsapni a fiúra, s elvesztette egyensúlyát. Kihasználta az alkalmat, s megízleltette a pengét a férfi oldalával, aki szinte egy szó nélkül rogyott össze holtan.
Véres karddal rohant tovább. Az egyik háznál épp egy fiatal lánykát akart leszúrni egy harcos. Maragam meglendítette a szekercét. Suhogva szelte keresztül a levegőt. A harcos felkapta a fejét. Ez lett a veszte. A szekerce egy hangos reccsenés kíséretében állapodott meg a koponyájában. A vér pirosra festette a házfalát, pont olyan színűre, mint amilyen az égbolt volt. A lány sikítva, sírva rohant el, menekülni próbált a pokolból.
A fiatalnak eszébe jutott ismét a családja. Körbenézett. Kétháznyira volt az otthonától.
Rohanni kezdett, de útját állták. Ketten csaptak le rá. Maga elé rántotta pajzsát, ami egy éles reccsenéssel eltört a két ütés súlyától. Megperdült, és egy gyors mozdulattal felvágta az egyik idegen hasát. Hörögve esett össze.
A másik barbár ordítva esett neki. Egy jól irányzott rúgással a földre terítette a fiatalt.
„Itt a vég, ennyi volt.” – gondolta. Ekkor egy éles suhanás hallatszott, s egy nyílvessző fúródott a vadember hátába. Összecsuklott, elterült.
Nem tétlenkedett. Felpattant, és tovább rohant. Nem volt ideje rá, hogy megnézze, ki segített neki.
Végre oda ért a házukhoz. Az egyik lakos épp egy őszes hajú férfival harcolt. Úgy nézett ki a dolog, hogy veszteni fog, de most nem érdekelte a parasztlegényt, mikor a családja veszélyben volt. Berontott a nyitott ajtón. A ház fel volt dúlva. Minden értékes holmit, amit csak mozdítani lehetett, elvittek.
„Kit érdekel, csak ők legyenek életben!” – idegeskedett. Végigrohant a házon, majd a hátsó helyiségbe ment. Ez egy nagyobb szoba volt, melyben hordókat tároltak. Annak is nyitva volt az ajtaja. Egy pillanatra megállt. A padló véres volt. Szédülni kezdett. Remegve belépett.
Szemébe könnyek gyűltek. Elhagyta minden erő. Kezéből kiesett a kardja.
„Milyen nyugodtak, milyen békések…” – gondolta sírva. Odatérdelt a két halott mellé, és átölelte őket.
Hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülét. Hátranézett. Egy barbár állt vele szemben. Fiatal volt. Az álla még épphogy csak pelyhedzett. Vicsorogva nézett a parasztra.
Maragam szívét elöntötte a düh. Lassan felállt, és elborult elmével a harcos felé indult. Felemelte az öklét és ordítozni kezdett.
GYILKOSOK! GYILKOSOK! MEGÖLTÉTEK ŐKET, MEGÖLTÉTEK!
Puszta kézzel esett neki. Az idegen lesújtott a kardjával. Esélye sem volt a védekezésre. De ha lett is volna esélye, mit érdekelte volna, hogy életben marad, hisz’ elvesztette mindenét.
A kifröccsenő vér vörösre festette a falakat is. Nem szenvedett. A fiatal idegen értett a halálhoz. Gyors volt és pontos.
Az idegen nem értette mit ordítozott halála előtt a paraszt, de sejtette. Sőt tudta jól. És ez befészkelte magát a gondolataiba. Az az arc, a düh és fájdalom. Furcsa érzése támadt.
Megragadta a falon lévő fáklyát, és a halottakra dobta. Ruhájuk hamar meggyulladt.
A fiatal elhagyta az égő házat.
Fent a nap fényesen sütött már, a földön pedig a házak égtek narancs fénnyel, a föld pedig a vértől volt vörös.
Úgy látszik, végeztek a dolgukkal. Az északi emberek kifosztották a megmaradt házakat, és a kikötő felé siettek. Ő is így tett.
Az úton ott feküdt az egyik bajtársa is. Haldokolt. Az oldalán egy mély vágás vérzett. Leguggolt mellé. A halálraítélt rámeresztette üveges szemeit. Lassú, darabos mozdulattal megragadta a nyakában lévő farkas-agyar amulettet, és letépte. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán, csak egy gurgulázó hang. A fiatal bajtársa biccentett, hogy tudja, mit szeretne. Ekkor béke ült ki az arcára, és merevség.
A Valhallában. – mormogta az ifjú és tovább sietett a sárkányfejes hajók felé.
A hajóktól nem messze feláldoztak egy kecskét Thor isten tiszteletére, amit a faluból hoztak.
Addig senki nem lépett a hajókra, míg a szertartást be nem fejezték. Aztán felpakoltak és elindultak. A vitorlákba belekapott a szél, és meglendítette a fürge hajókat.
A fiatal harcos hátrapillantott, és még látta utoljára, hogyan égnek porrá a házak, s velük a halottak, akik az otthonukat védték.
Zsebébe dugta a medált, és behunyta a szemét. A tengeri szél belefújt az arcába, s az otthona jelent meg előtte. A családja, akik várják a hazatértét, vagy a hős halál hírét. Elmosolyodott a gondolatra, s ez kissé feledtette vele annak a férfinak az emlékét, aki abban a házban esett neki, s védtelenül leölte.
Hosszú hánykolódás, és türelmetlen várakozás után végre megérkeztek. A hideg szél ismerős illatokat hozott magával. Az otthon illatát. A kikötőben izgatott emberek várakoztak. Feleségek, anyák, és gyermekek.
Amikor partra szálltak, a családtagok büszkén odasiettek a harcosokhoz, és szeretően átölelték őket. Szerelmes csókok csattantak, és szomorú, de halk és büszke özvegyek sírdogáltak.
A fiatal az egyik nő felé sietett, aki összevont szemöldökkel kutakodott a tömegben. Mikor odaért a nő már tudta mit akar mondani. Tátva maradt a szája és sírásra görbült. A fiatal előhúzta a zsebéből a medált. Hirtelen egy kisfiú termett az anya mellett. Az apját kereste. Csak akkor értette meg mi történt, mikor a nyakába akasztotta a farkas agyart.
A fiatal valami olyasmit akart mondani, hogy sajnálom, vagy, hogy már a Valhallában ünnepli dicső halálát, de nem jött ki hang a torkán. Sarkon fordult és magára hagyta a csonka családot.
Egyik harcostársa kiáltott utána.
Hei Thorvald! – kiáltotta mély, dörmögő hangján, majd mosolyogva intett neki, hogy bátran harcolt, ahhoz képest, hogy ez volt az első igazi csatája. Visszamosolygott, és tovább sietet.
Az egyik hosszúház előtt egy fiatal, helyes asszonyka állt. A kétségek ráncai terültek el az arcán, de mikor meglátta a Thorvaldnak nevezett fiút, felderült az arca és vidáman futott elé.
A nyakába borult és összecsókolta.
- Végre itthon vagy, gyere, készítettem húst hogy megünnepeljük, hogy hazaértél! – mondta vidáman és befutott a házba.
A férfi is belépett. Odabent egy kislány fogadta, aki szintén üdvrivalgások közepette átölelte a magas édesapja lábszárát. Megsimogatta szőke kócos fejét, s leültek, hogy elköltsék az ünnepi étket.
Esteledett. Ismét hosszú éjszaka borul az északi emberek fejére. A tenger befagy, s a portyák szünetelnek.
Thorvald kisétált egy közeli dombra, s leült a tetejére. Csendben nézegette a lemenő nap utolsó sugarait. Narancsszínűre festette az eget. A hűs szellő lágyan simogatta az arcát.
Azon a férfin gondolkozott. Nem hagyta nyugodni, hogy megölte azt az embert. Hisz’ Ő is egy olyan ember volt, mint jómaga, s neki is csak a családja volt fontos. Elmélázó tekintettel fürkészte az eget. Talán a valkűröket leste, hátha megpillanthat egyet, akik az ottmaradt bajtársaikat viszik el, az utolsó útjukra.
A narancsszín megfakult az égen. Szürke fátyol borult a vidékre. Majd egyszer csak feketeség. Sűrű, sötét, áthatolhatatlan sötétség, és ijesztő csend. A levegő is lehűlt, kellemetlenül marta a bőrét a hideg.
Azt gondolta, így érezhetett az a férfi is. Így élhette meg. Ezért nem zavarta, hogy fázik, és sötétség veszi körül, érezni akarta milyen a halál.
Csak ült ott némán. Bámult bele az éjszakába. Nem volt más ott csak Ő, és a ragyogó északi fény.
2010. május 2.
Fantázia a belvárosban
Egy újabb átkozott, istenverte nap a modern fertőben.
Kinyitom a szemem. Kicsit hunyorogva bámulok az ágyamból a lustán feltápászkodó nap első sugaraira, amik az ablakomon át szűrődnek be. Nagyokat ásítva kelek ki az ágyból, majd az ablakhoz döcögök.
A panelház sokadik emeletéről egész szép kilátás nyílik a környező zöld övezetre. Végigpásztázom a házakat, az utakat, majd egy halk sóhaj közepette felteszem a kérdést Nap Apánknak, mint minden áldott reggel:
- Mondd, milyen volt akkor az élet? Hiszen te láthattad őket, figyelted sorsukat és kísérted őket, tested melegével éltetted létüket… És Te, Dicső Ősapánk? Oden! Mondd, miért most születtem meg, miért nem kerültem hamarább a Földi élet forgatagába, hogy létem igazi értelmét elnyerve dicsőíthessem neved?
Lemondóan legyintek, aztán az ajtóhoz lépek. Halkan kilépek rajta, a nappaliba megyek.
Nincs vesztegetni való időm. Dolgom van. Be kell utaznom a belvárosba egy ismerősömhöz. Hozott nekem néhány árut, amit megrendeltem tőle.
Állítólag ma hűvös napunk lesz. Nem árt, ha rétegesen öltözök fel. Benyúlok a szekrénybe és kiveszem a láncingem, és a páncéljaim.
Öltözködni kezdek, de amilyen halkan csak lehet, nem akarom a lánccsörgéssel felverni a lakásban alvókat. Végül a sisakom is a fejembe húzom. Kész vagyok.
Egy másik szekrény rejtekéből egy hosszúkardot varázsolok elő, amit egy szíjjal a hátamra erősítek. Egy tőrt is előhúzok, azt pedig az oldalamra kötöm.
Elindulok a kijárat felé, aztán hirtelen visszafordulok. Az egyik fiókot kihúzva előveszem a tárcám. Kiveszek belőle néhány aranyat. Valamivel fizetni is kell.
Végre elindulok otthonról. Kilépve a panelházból egyenesen a legközelebbi buszmegállóhoz sétálok. Szerencsémre éppen elérem a menetrendszerinti járatot. Hangos toppanásokkal felszállok rá, majd fegyelmezetten megállok az egyik kapaszkodó mellett. Döcögve indulunk tovább. Fülsüketítő. Borzalmas. Undorító gépezet. Ide nekem egy lovat!
A következő megállóban felszáll egy nőszemély a gyerekével. A fiúcska csak áll és bámul rám. Kíváncsi szemei végigpásztázzák a vértem, tátva marad a szája. Nem értem miért bámul így. Mintha nem látott volna már elég harcost a településen.
Aztán rájövök: az alkarvédőm szíját nem húztam meg rendesen, és ferdén áll. Zavartan köhintek egyet, aztán gyorsan szorosabbra húzom. Ostoba vagyok. Nem véthetek ilyen hibát. Egy éles csatában ez életveszélyes is lehetne. De hát ez van. Egy viking is tévedhet nem?
- Oden vigyázza utadat ifjú vitéz! – szólok oda a fiúnak, mielőtt leszállok a buszról. Remek harcos lesz belőle. Érzem. Biztosan az apja is az. Vagy az volt mielőtt az égbe szállt volna a dicső halállal.
Egy nagy téren állok. Szemben a buszmegállóval furcsa vasdarabok vannak a földbe süllyesztve. Ott is egy megálló. Oda tartok. Beállok a várakozó emberek közé.
Hamarosan egy hosszú sárga kígyószerű óriás közelít meg minket. Kezemet a kardmarkolatra csúsztatom. A Mitgaard kígyó! De aztán megkönnyebbülve sóhajtok. Nem. Nem az. Csak a villamos.
Felszállok rá. Az ajtók becsukódnak, aztán valami női hang szólal meg. A hang egyszerre szól mindenhonnan. Biztos mágia. Egy tartomány nevet mond, ahova a villamos tart. Egyik falut hagyjuk el a másik után. Emberek szállnak fel és le. Nem foglalkozom velük. Ám hirtelen az egyik férfi megszólít.
- Jó napot kívánok uram, jegyet, bérletet.
Végig nézek az ismeretlenen. Kék szövetruhát visel és valami furcsa szerszámot tart a kezében. Nem tetszik a dolog.
- Mit akarsz tőlem vénember? – nézek rá szánalommal a sisakon át.
- Uram, a jegyét kérem, amennyiben nincs, kérem, hogy hagyja el a járművet.
Hogy tessék? Ez fenyeget engem? Hódoljak be holmi jöttment idegen szerzetnek?
- Hát azt elfelejtheted, tőlem nem kapsz semmit, én nem hódolok neked, szerezz földi javakat magadnak máshol. – horkantok.
A fickó megfogja a karomat és az ajtó felé lököd. Na jó. Kihozott a sodromból. Megragadom a férfit, kicsavarom a karját, és a falhoz vágom.
- Tőlem nem – kapsz - semmit. Próbálkozz egy másik faluban, hódító barbár. – Vicsorgok rá, aztán amikor kinyílik az ajtó, kilököm rajta. Hangos puffanással földet ér, mi pedig megyünk tovább.
Az emberek rosszalló pillantást vetnek rám. Az egyik nő odaveti, hogy érzéketlen barbár vagyok.
- Én legalább nem hódolok be, szolgalelkű férgek. – vicsorgok tovább, aztán én is leszállok.
Egy hosszú út mentén sétálok. A nap már magasan jár, és kíméletlenül éget. Leveszem a sisakom. Perzselő hőség van az évnek ebben a szakaszában. Szerencsémre megpillantok egy forrást. Elindulok az irányába. Valami bolond körbeépítette kövekkel, és szobrot faragott a közepébe.
- Bolond művészek. – Vigyorgok, aztán megmerítem a sisakom a vízben, és nagyot kortyolok a hűs, éltető elemből. Fejemre is csorgatok belőle, majd tovább állok.
Felfelé kaptatok egy emelkedőn. Egy férfi közeledik felém. Valami farkasféle állatot hordoz láncon. Mikor a közelembe ér vicsorogva megugat. Kardomat előrántva fenyegetem meg, hogy takarodjon vissza Lokihoz, ahova való. Az én karomat ugyan te nem harapod le átokfajzat. A férfi üvölt néhány szitkot felém, aztán tovább áll.
- Majd ha elszabadul az a dög a kezedből és felfalja a napot, majd akkor legyél legény a talpadon! – üvöltök utána. Marha.
Lassan elérek az út végére. Megállok egy épület előtt. Ódon kapuja megigéz, ősi illata magával ragad. Egy kellemes érzés ragad magával. Belépek a kapun.
Odabent kellemesen hűvös van. Egy elég nagy teremben találom magam. A falakon kardok, fejszék, lándzsák sorakoznak. Nyílvesszők, íjjak és hegyek mindenhol. Már jártam itt.
Hirtelen egy hátsó helyiségből egy nagydarab férfi lép elő.
- Barátom! – kiált fel – Oden nevére mondom, már azt hittem régen a lakomádat ülöd a Valhallában, olyan régen láttalak.
Megrázom a kezét, aztán barátságosan beljebb tessékel. Elvisz a hátsó helyiségbe. Odabent egy asztalon hever egy faláda. Gyorsan odalép és egy határozott mozdulattal feltépi a fedelét.
Ámulva nézem a láda tartalmát és érzem, hogy mámorban úszok. Belenyúlok, és lassan kiemelek belőle egy íjat.
Remekmű. Gyönyörűen van kidolgozva. Bivalyerős. Szinte a kezemre simul. Halálos démon.
Széles vigyorral a képemen átnyújtok 2 aranyat a barátomnak.
- Adok hozzá egy tucat nyílvesszőt is.
Miközben a vesszőket válogatja, körbenézek. Az egyik polcon kis üvegcsék vannak. A tartalmuk iránt érdeklődöm.
- Méreg. Fegyverre való. Egy sámán készítette. Halálos. Pillanatok alatt leteríti a legádázabb harcost is.
Elkéri a kardomat, és bekeni vele a penge élét.
- Aztán óvatosan. Meg ne vágd magad vele. – nevet felém.
Összeszedem az íjam, a veszőket, búcsúzóul pedig adok még egy harmadik aranyat a barátomnak, megérdemli. Mindig önzetlen. Manapság már sehol nem találni ilyen embereket. Még jó, hogy ez a bolt egy másik korhoz tartozik.
Újra az úton. Nagyon meleg van. Úgy döntök, hogy pihenek, mielőtt visszatérnék a falumba.
Az út mellett egy hatalmas fa lombja vet árnyékot. Lecsatolom kardom, és leheveredek a zöld fűbe. Kábán nézem, ahogyan az emberek bámulnak az út széléről. Érzem, hogy egyre álmosabb leszek. Aztán úgy döntök, hogy engedek a csábításnak, és lehunyom a szemem. Néhány pillanat, és elnyom az álom.
Valahonnan messziről kiabálások zaja üti meg a fülem. Nevetés. Aztán ismét csend. Tücsökciripelés. Hűvös van. Lassan kinyitom a szemem. Sötét van. De nem teljesen. Égnek a lámpák az út mentén.
Feltápászkodok, és ismét magamhoz veszem a kardom. Olyan mélyen aludtam, hogy csak késő éjjel ébredtem fel. Lomhán felállok és elindulok a legközelebbi buszmegálló felé. Az út másik felén három fiatal áll. Üvegekkel a kezükben kiabálnak. Részegek. Az egyik hirtelen elkezd mutogatni felém aztán, röhögni kezdenek. Nem törődök velük.
Beállok egy buszmegállóba. Szerencsétlenségemre utánam jöttek a részegek.
- Hé haver, na mi van he? – röhög felém – Elmúlt már farsang vedd le azt a hacukát haver.
- Mit akarsz tőlem? – nézek rá értetlenül.
- Ezt itt ne’!
A kardom felé nyúl, mire én ellököm magamtól. A srác dühbe gurul. Mindenféle ocsmány szitkokat vág a fejemhez.
- Tudod te ki vagyok én itt haver, tudod? – köpköd felém – Itt én vagyok a király!
- Király? – lepődök meg. Ahhoz képest, hogy uralkodó, elég szerény ruhában mutatkozik.
- Ja, én vagyok ennek az utcának a királya ember, és te megsértetted a királyt, ezért most meglakolsz haver! – fenyegetőzött.
Nekem sem kellett több. Előrántottam a kardom. Hátra ugrottak. Kést rántottak.
A király, vagy legalábbis, aki annak nevezte magát előre ugrott, hogy szúrjon. Elvétette. Egy széles suhintással felvágom a hasát. Összeesik mellettem. Túl nagy volt a lendület. A kard tovább repül. A másik támadó karját megvágom vele. Nem baj. Ennek se kell sok. A méreg majd elintézi.
Emelném a kardom, hogy újra lesújtsak, de villámgyorsan futásnak erednek.
Előkapom az íjam. Célba veszem azt, amelyiknek nem vágtam meg a karját. Visszatartom a lélegzetem és célzok. Halk suhogás szeli ketté a csendet. A vessző kíméletlenül fúródik a hátába. Elterül a földön. Nyög még egy kicsit aztán elhallgat örökre. A másik ember is lép még kettőt aztán megáll. Térdre esik. Megpróbál felállni, de elvágódik ő is. Legyűri a méreg.
- Nyomorultak. – köpök feléjük.
Várom a buszt, de hiába. Nem akar jönni. Nem úgy, mint a bámészkodók. Mindenki megrökönyödve nézi a három elesettet. Nem értem mi olyan érdekes, azt kapták, amit megérdemeltek.
Hirtelen vijjogó hangot hallok. Nem messze tőlem két jármű áll meg. A tetejük kéken és pirosan villog. Biztosan ez is valami mágia. Négy alak ugrik ki a járművekből. Valamilyen fekete fémdarabot szegeznek rám. Nem értem mit akarnak vele, hiszen olyan rövidek azok, és tompák.
- Azonnal adja meg magát és feküdjön a földre! – ordít rám az egyik férfi.
Hát már ezek is kezdik? Lehet, hogy a király testőrei. Hát akkor ők is megkapják a magukét.
Előhúzom a kardom.
- Azonnal tegye azt a kardot a földre, különben tüzet nyitunk!
Tüzet? Tényleg mágiahasználók. Undorító faj. Álljanak ki inkább karddal a kezükben.
Nem hátrálok meg. Nem érdekel, mivel fenyegetőznek. Győzelem vagy halál. Nincs más kiút. Nyugalom telepszik rám. Magam elé emelem a kardom, és mély levegőt veszek. Lendületet veszek, és rohanni kezdek feléjük.
- Dicsőség Asgaard népének! – üvöltöm miközben rájuk rontok.
Nem érem el őket. Szinte még ugyanabban a pillanatban négy dörrenést hallok. Aztán éles fájdalom hasít a mellkasomba és a hasamba. Orra bukok. Kiesik a kezemből a kard. A saját véremben fetrengek. Átkozottak. Leterítettek csellel.
Fekszem a fölön. Homályosodik körülöttem a világ. Néhány alakot látok magam körül. Aztán megszűnnek a körvonalak. Egybefolynak a színek. Lecsendesedik körülöttem minden. Hallom még, ahogyan a tücskök ciripelnek. Aztán egyszer csak egy idegen zaj.
Szárnysuhogás. Aztán hirtelen valami megragad. Felnézek. Nem látom rendesen mi az, csak fekete tollakat látok mindenhol. Elragad a földről, és szélsebesen repít fel a fellegek fölé. Elhagyjuk már ezt a világot, elvisz a csillagok közé, oda, arra a helyre, ahol már évszázadok óta várnak rám. Az én igazi hazámba.
Kinyitom a szemem. Kicsit hunyorogva bámulok az ágyamból a lustán feltápászkodó nap első sugaraira, amik az ablakomon át szűrődnek be. Nagyokat ásítva kelek ki az ágyból, majd az ablakhoz döcögök.
A panelház sokadik emeletéről egész szép kilátás nyílik a környező zöld övezetre. Végigpásztázom a házakat, az utakat, majd egy halk sóhaj közepette felteszem a kérdést Nap Apánknak, mint minden áldott reggel:
- Mondd, milyen volt akkor az élet? Hiszen te láthattad őket, figyelted sorsukat és kísérted őket, tested melegével éltetted létüket… És Te, Dicső Ősapánk? Oden! Mondd, miért most születtem meg, miért nem kerültem hamarább a Földi élet forgatagába, hogy létem igazi értelmét elnyerve dicsőíthessem neved?
Lemondóan legyintek, aztán az ajtóhoz lépek. Halkan kilépek rajta, a nappaliba megyek.
Nincs vesztegetni való időm. Dolgom van. Be kell utaznom a belvárosba egy ismerősömhöz. Hozott nekem néhány árut, amit megrendeltem tőle.
Állítólag ma hűvös napunk lesz. Nem árt, ha rétegesen öltözök fel. Benyúlok a szekrénybe és kiveszem a láncingem, és a páncéljaim.
Öltözködni kezdek, de amilyen halkan csak lehet, nem akarom a lánccsörgéssel felverni a lakásban alvókat. Végül a sisakom is a fejembe húzom. Kész vagyok.
Egy másik szekrény rejtekéből egy hosszúkardot varázsolok elő, amit egy szíjjal a hátamra erősítek. Egy tőrt is előhúzok, azt pedig az oldalamra kötöm.
Elindulok a kijárat felé, aztán hirtelen visszafordulok. Az egyik fiókot kihúzva előveszem a tárcám. Kiveszek belőle néhány aranyat. Valamivel fizetni is kell.
Végre elindulok otthonról. Kilépve a panelházból egyenesen a legközelebbi buszmegállóhoz sétálok. Szerencsémre éppen elérem a menetrendszerinti járatot. Hangos toppanásokkal felszállok rá, majd fegyelmezetten megállok az egyik kapaszkodó mellett. Döcögve indulunk tovább. Fülsüketítő. Borzalmas. Undorító gépezet. Ide nekem egy lovat!
A következő megállóban felszáll egy nőszemély a gyerekével. A fiúcska csak áll és bámul rám. Kíváncsi szemei végigpásztázzák a vértem, tátva marad a szája. Nem értem miért bámul így. Mintha nem látott volna már elég harcost a településen.
Aztán rájövök: az alkarvédőm szíját nem húztam meg rendesen, és ferdén áll. Zavartan köhintek egyet, aztán gyorsan szorosabbra húzom. Ostoba vagyok. Nem véthetek ilyen hibát. Egy éles csatában ez életveszélyes is lehetne. De hát ez van. Egy viking is tévedhet nem?
- Oden vigyázza utadat ifjú vitéz! – szólok oda a fiúnak, mielőtt leszállok a buszról. Remek harcos lesz belőle. Érzem. Biztosan az apja is az. Vagy az volt mielőtt az égbe szállt volna a dicső halállal.
Egy nagy téren állok. Szemben a buszmegállóval furcsa vasdarabok vannak a földbe süllyesztve. Ott is egy megálló. Oda tartok. Beállok a várakozó emberek közé.
Hamarosan egy hosszú sárga kígyószerű óriás közelít meg minket. Kezemet a kardmarkolatra csúsztatom. A Mitgaard kígyó! De aztán megkönnyebbülve sóhajtok. Nem. Nem az. Csak a villamos.
Felszállok rá. Az ajtók becsukódnak, aztán valami női hang szólal meg. A hang egyszerre szól mindenhonnan. Biztos mágia. Egy tartomány nevet mond, ahova a villamos tart. Egyik falut hagyjuk el a másik után. Emberek szállnak fel és le. Nem foglalkozom velük. Ám hirtelen az egyik férfi megszólít.
- Jó napot kívánok uram, jegyet, bérletet.
Végig nézek az ismeretlenen. Kék szövetruhát visel és valami furcsa szerszámot tart a kezében. Nem tetszik a dolog.
- Mit akarsz tőlem vénember? – nézek rá szánalommal a sisakon át.
- Uram, a jegyét kérem, amennyiben nincs, kérem, hogy hagyja el a járművet.
Hogy tessék? Ez fenyeget engem? Hódoljak be holmi jöttment idegen szerzetnek?
- Hát azt elfelejtheted, tőlem nem kapsz semmit, én nem hódolok neked, szerezz földi javakat magadnak máshol. – horkantok.
A fickó megfogja a karomat és az ajtó felé lököd. Na jó. Kihozott a sodromból. Megragadom a férfit, kicsavarom a karját, és a falhoz vágom.
- Tőlem nem – kapsz - semmit. Próbálkozz egy másik faluban, hódító barbár. – Vicsorgok rá, aztán amikor kinyílik az ajtó, kilököm rajta. Hangos puffanással földet ér, mi pedig megyünk tovább.
Az emberek rosszalló pillantást vetnek rám. Az egyik nő odaveti, hogy érzéketlen barbár vagyok.
- Én legalább nem hódolok be, szolgalelkű férgek. – vicsorgok tovább, aztán én is leszállok.
Egy hosszú út mentén sétálok. A nap már magasan jár, és kíméletlenül éget. Leveszem a sisakom. Perzselő hőség van az évnek ebben a szakaszában. Szerencsémre megpillantok egy forrást. Elindulok az irányába. Valami bolond körbeépítette kövekkel, és szobrot faragott a közepébe.
- Bolond művészek. – Vigyorgok, aztán megmerítem a sisakom a vízben, és nagyot kortyolok a hűs, éltető elemből. Fejemre is csorgatok belőle, majd tovább állok.
Felfelé kaptatok egy emelkedőn. Egy férfi közeledik felém. Valami farkasféle állatot hordoz láncon. Mikor a közelembe ér vicsorogva megugat. Kardomat előrántva fenyegetem meg, hogy takarodjon vissza Lokihoz, ahova való. Az én karomat ugyan te nem harapod le átokfajzat. A férfi üvölt néhány szitkot felém, aztán tovább áll.
- Majd ha elszabadul az a dög a kezedből és felfalja a napot, majd akkor legyél legény a talpadon! – üvöltök utána. Marha.
Lassan elérek az út végére. Megállok egy épület előtt. Ódon kapuja megigéz, ősi illata magával ragad. Egy kellemes érzés ragad magával. Belépek a kapun.
Odabent kellemesen hűvös van. Egy elég nagy teremben találom magam. A falakon kardok, fejszék, lándzsák sorakoznak. Nyílvesszők, íjjak és hegyek mindenhol. Már jártam itt.
Hirtelen egy hátsó helyiségből egy nagydarab férfi lép elő.
- Barátom! – kiált fel – Oden nevére mondom, már azt hittem régen a lakomádat ülöd a Valhallában, olyan régen láttalak.
Megrázom a kezét, aztán barátságosan beljebb tessékel. Elvisz a hátsó helyiségbe. Odabent egy asztalon hever egy faláda. Gyorsan odalép és egy határozott mozdulattal feltépi a fedelét.
Ámulva nézem a láda tartalmát és érzem, hogy mámorban úszok. Belenyúlok, és lassan kiemelek belőle egy íjat.
Remekmű. Gyönyörűen van kidolgozva. Bivalyerős. Szinte a kezemre simul. Halálos démon.
Széles vigyorral a képemen átnyújtok 2 aranyat a barátomnak.
- Adok hozzá egy tucat nyílvesszőt is.
Miközben a vesszőket válogatja, körbenézek. Az egyik polcon kis üvegcsék vannak. A tartalmuk iránt érdeklődöm.
- Méreg. Fegyverre való. Egy sámán készítette. Halálos. Pillanatok alatt leteríti a legádázabb harcost is.
Elkéri a kardomat, és bekeni vele a penge élét.
- Aztán óvatosan. Meg ne vágd magad vele. – nevet felém.
Összeszedem az íjam, a veszőket, búcsúzóul pedig adok még egy harmadik aranyat a barátomnak, megérdemli. Mindig önzetlen. Manapság már sehol nem találni ilyen embereket. Még jó, hogy ez a bolt egy másik korhoz tartozik.
Újra az úton. Nagyon meleg van. Úgy döntök, hogy pihenek, mielőtt visszatérnék a falumba.
Az út mellett egy hatalmas fa lombja vet árnyékot. Lecsatolom kardom, és leheveredek a zöld fűbe. Kábán nézem, ahogyan az emberek bámulnak az út széléről. Érzem, hogy egyre álmosabb leszek. Aztán úgy döntök, hogy engedek a csábításnak, és lehunyom a szemem. Néhány pillanat, és elnyom az álom.
Valahonnan messziről kiabálások zaja üti meg a fülem. Nevetés. Aztán ismét csend. Tücsökciripelés. Hűvös van. Lassan kinyitom a szemem. Sötét van. De nem teljesen. Égnek a lámpák az út mentén.
Feltápászkodok, és ismét magamhoz veszem a kardom. Olyan mélyen aludtam, hogy csak késő éjjel ébredtem fel. Lomhán felállok és elindulok a legközelebbi buszmegálló felé. Az út másik felén három fiatal áll. Üvegekkel a kezükben kiabálnak. Részegek. Az egyik hirtelen elkezd mutogatni felém aztán, röhögni kezdenek. Nem törődök velük.
Beállok egy buszmegállóba. Szerencsétlenségemre utánam jöttek a részegek.
- Hé haver, na mi van he? – röhög felém – Elmúlt már farsang vedd le azt a hacukát haver.
- Mit akarsz tőlem? – nézek rá értetlenül.
- Ezt itt ne’!
A kardom felé nyúl, mire én ellököm magamtól. A srác dühbe gurul. Mindenféle ocsmány szitkokat vág a fejemhez.
- Tudod te ki vagyok én itt haver, tudod? – köpköd felém – Itt én vagyok a király!
- Király? – lepődök meg. Ahhoz képest, hogy uralkodó, elég szerény ruhában mutatkozik.
- Ja, én vagyok ennek az utcának a királya ember, és te megsértetted a királyt, ezért most meglakolsz haver! – fenyegetőzött.
Nekem sem kellett több. Előrántottam a kardom. Hátra ugrottak. Kést rántottak.
A király, vagy legalábbis, aki annak nevezte magát előre ugrott, hogy szúrjon. Elvétette. Egy széles suhintással felvágom a hasát. Összeesik mellettem. Túl nagy volt a lendület. A kard tovább repül. A másik támadó karját megvágom vele. Nem baj. Ennek se kell sok. A méreg majd elintézi.
Emelném a kardom, hogy újra lesújtsak, de villámgyorsan futásnak erednek.
Előkapom az íjam. Célba veszem azt, amelyiknek nem vágtam meg a karját. Visszatartom a lélegzetem és célzok. Halk suhogás szeli ketté a csendet. A vessző kíméletlenül fúródik a hátába. Elterül a földön. Nyög még egy kicsit aztán elhallgat örökre. A másik ember is lép még kettőt aztán megáll. Térdre esik. Megpróbál felállni, de elvágódik ő is. Legyűri a méreg.
- Nyomorultak. – köpök feléjük.
Várom a buszt, de hiába. Nem akar jönni. Nem úgy, mint a bámészkodók. Mindenki megrökönyödve nézi a három elesettet. Nem értem mi olyan érdekes, azt kapták, amit megérdemeltek.
Hirtelen vijjogó hangot hallok. Nem messze tőlem két jármű áll meg. A tetejük kéken és pirosan villog. Biztosan ez is valami mágia. Négy alak ugrik ki a járművekből. Valamilyen fekete fémdarabot szegeznek rám. Nem értem mit akarnak vele, hiszen olyan rövidek azok, és tompák.
- Azonnal adja meg magát és feküdjön a földre! – ordít rám az egyik férfi.
Hát már ezek is kezdik? Lehet, hogy a király testőrei. Hát akkor ők is megkapják a magukét.
Előhúzom a kardom.
- Azonnal tegye azt a kardot a földre, különben tüzet nyitunk!
Tüzet? Tényleg mágiahasználók. Undorító faj. Álljanak ki inkább karddal a kezükben.
Nem hátrálok meg. Nem érdekel, mivel fenyegetőznek. Győzelem vagy halál. Nincs más kiút. Nyugalom telepszik rám. Magam elé emelem a kardom, és mély levegőt veszek. Lendületet veszek, és rohanni kezdek feléjük.
- Dicsőség Asgaard népének! – üvöltöm miközben rájuk rontok.
Nem érem el őket. Szinte még ugyanabban a pillanatban négy dörrenést hallok. Aztán éles fájdalom hasít a mellkasomba és a hasamba. Orra bukok. Kiesik a kezemből a kard. A saját véremben fetrengek. Átkozottak. Leterítettek csellel.
Fekszem a fölön. Homályosodik körülöttem a világ. Néhány alakot látok magam körül. Aztán megszűnnek a körvonalak. Egybefolynak a színek. Lecsendesedik körülöttem minden. Hallom még, ahogyan a tücskök ciripelnek. Aztán egyszer csak egy idegen zaj.
Szárnysuhogás. Aztán hirtelen valami megragad. Felnézek. Nem látom rendesen mi az, csak fekete tollakat látok mindenhol. Elragad a földről, és szélsebesen repít fel a fellegek fölé. Elhagyjuk már ezt a világot, elvisz a csillagok közé, oda, arra a helyre, ahol már évszázadok óta várnak rám. Az én igazi hazámba.
Winter Forest
Deep down in the woods, a man walked lonely in the dark,
He respected Mother Nature, he was a true pagan in his heart.
The chilling wind tousled his hair and fondled his face,
Brother Wind, why are you scratching my skin with your nails?
He heard the chant of the wolves, lovely song to his ears,
If he could cry, he would broke out in trist, bitter tears.
Now he couldn’t, he was just sorrowful and lonely,
He was the last pagan in the Land, he was alone, like me.
He touched the trees, their bark was cold and seemed lifeless,
He felt the eternal suffering of the great wilderness.
He felt the ancient power of Mother Nature in his heart,
His body was in flames from the blazing pagan blood.
The winter wind carried primordial melodies among the trees,
To sing with it, to chant with it, that was his last wish.
Watching the shining stars in the dark night, he started to sing,
Resting in peace for eternity, the everlasting death can bring.
His lips moved slower and slower, the wind froze them,
He sank on his knees, and slowly laid down then,
His body was frozen, he saw nothing but darkness,
The soul left this dimension, the body laid lifeless.
The ancient song echoed in the gloomy mist,
A threnody for the great, dying paganism:
„Oden, great father, this night I die,
Farewell Mitgaard, now I go up high.
In Valhalla, sharpening my sword, I will wait,
At the world’s end I will fight in your name.”
Now we are one with the Gods, one with the wolves,
One with Mother Nature, we are the heart of the woods.
Our lore will never die, no it can’t! It will live forever,
The Aesirs in our heart, fighting as one, together…
He respected Mother Nature, he was a true pagan in his heart.
The chilling wind tousled his hair and fondled his face,
Brother Wind, why are you scratching my skin with your nails?
He heard the chant of the wolves, lovely song to his ears,
If he could cry, he would broke out in trist, bitter tears.
Now he couldn’t, he was just sorrowful and lonely,
He was the last pagan in the Land, he was alone, like me.
He touched the trees, their bark was cold and seemed lifeless,
He felt the eternal suffering of the great wilderness.
He felt the ancient power of Mother Nature in his heart,
His body was in flames from the blazing pagan blood.
The winter wind carried primordial melodies among the trees,
To sing with it, to chant with it, that was his last wish.
Watching the shining stars in the dark night, he started to sing,
Resting in peace for eternity, the everlasting death can bring.
His lips moved slower and slower, the wind froze them,
He sank on his knees, and slowly laid down then,
His body was frozen, he saw nothing but darkness,
The soul left this dimension, the body laid lifeless.
The ancient song echoed in the gloomy mist,
A threnody for the great, dying paganism:
„Oden, great father, this night I die,
Farewell Mitgaard, now I go up high.
In Valhalla, sharpening my sword, I will wait,
At the world’s end I will fight in your name.”
Now we are one with the Gods, one with the wolves,
One with Mother Nature, we are the heart of the woods.
Our lore will never die, no it can’t! It will live forever,
The Aesirs in our heart, fighting as one, together…
Damnatio
Gyenge volt. Kísértésbe esett. Nem akart mást csak őszintén szeretni. Szívében az igaz szerelem tüze lángolt, s most ez a tűz emészti fel, mely örökre magába zárja, s az idők végezetéig fogva tartja.
Aláhullott. Fentről, az örök fény birodalmából zuhant le. Szárnyai nem engedelmeskedtek neki. Ólomsúlyként húzták lefelé. Fejében zakatoltak a gondolatok. Hosszú, szőke haja lobogott, amint a hűs szél belekapott. Kezeit felfelé nyújtotta, mint egy kisgyermek mely segítséget vár. De hiába. Senki nem nyúlt érte, hogy megtartsa. Egyre csak távolodott az égiektől, csak zuhant és zuhant, mint csodás nyári éjszakán egy fényes hullócsillag.
Szívébe nyugtalanság költözött. Miért? Hiszen Ő nem akart semmi rosszat.
Tudta, hogy többé nem térhet vissza. Tudta, hogy Őt letaszították. Száműzött lett, kitagadták, és ítéletet mondtak felette.
Gyönyörű kék szemeibe könnyek gyűltek, és egy utolsó pillantást vetett a Mennyek Birodalmára. Többé nem tartozik oda. Zuhanás közben megfordult, és most lefelé bámult.
Odalent tátongó sötétség ásítozott rá. A fentiek fénye elhalványult és az éj sötétje vette körül.
Fájdalom hasított a testébe. Égette a benne lakozó tűz. Szárnyain a tollak felparázslottak. Vörös fénnyel égve lassan elhamvadtak. A szürke hamvakat széthordta a szél, mint egy-egy múló emlékfoszlányt. Fehér ruhája is foszlani kezdett. Apró darabokra esett szét, s a cafatok is egykettőre elhamvadtak. Glóriája lassan megfakult. Dicső fénye kihunyt. Semmije sem maradt.
Csak zuhant és zuhant. A szél, mint egy őrült kísértet visított a fülébe. Érezte, hogy egyre forróbbá válik körülötte minden.
Aztán hirtelen csönd.
Megszűnt a szél és csak lebegett a végtelen sötétségben. Nem tudta mennyi ideig lehetett ebben az állapotban. Percekig? Napokig? Hetekig? Talán éveken át? Csak úszott a fekete végtelenségben. Elvesztette minden érzékét, érezte, hogy lassan megbomlik az elméje a tétlenségben és a bizonytalanságban. Így kell hát fizetnie érte?
Nem.
Furcsa folyamat indult meg. Alatta a feketeségben vörös csíkok parázslottak fel. Szinte a végtelenbe nyúlva terültek el előtte. Apró vöröslő parázsdarabkák szálltak fel a csíkokból. Mintha egy izzó talaj nyílt volna meg alatta.
Aztán hirtelen rázuhant. A talaj égette a bőrét, de nem volt hova menekülnie, ameddig a szem ellátott mindenütt ez a forróság uralkodott. Összeszorította a fogát és tűrt. Lassan felállt és hunyorogva körbenézett. A távolban egy kis kiemelkedést vett észre. Egy nagyon távoli hegy lehetett.
Egy eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába.
„Oda kell mennem, oda tartozom…” – gondolta. Lábai önkéntelenül megindultak.
Időtlen idők óta vánszorgott. Elviselhetetlenül perzselte a testét a kénszagú levegő.
Lábai már-már összerogytak. Görcsösen, darabos mozgással próbált eljutni a hegyhez.
Kín.
Gyötrelem.
Fájdalom.
Téboly.
Senki nem tudná megmondani, mennyi időt tölthetett kint, mire eljutott oda.
A hatalmas hegy tetejét nem is látta. Vörös sziklákból állt az egész, és borotva éles szirtjei óriásként magasodtak fölé. Halálszagot árasztott magából, a pokol förtelmes bűze lengte körül.
A hegy aljában egy hatalmas izzó vaskapu emelkedett. Vörös fényben úszott, a mintázata pedig már tejfehéren világított. Ismeretlen nyelven íródott szöveg volt rá felírva.
A kapu lassan kinyílt. Odabentről vakító fény áradt rá, és nem látott semmit.
„Talán itt meglelhetem minden reményem…” – gondolta, s belépett a fénybe.
Amint belépett, az ajtó becsukódott mögötte. Hangos kattanással bezárult.
A fény elült. Sötétség vette megint körül. A forróság elapadt és dermesztő hideg váltotta fel.
Elege volt. Utálta az egészet. A világot és önmagát is. Sírva fakadt és vacogva térdre rogyott.
Arcát a tenyerébe temette, s hagyta, hogy az egyetlen forró dolog végig folyjék a kezein: a könnyei.
Sokáig remegett a sötétségben mikor hirtelen egy hang szólította meg.
- Szerelmem…
Először azt hitte csak képzelődik, de aztán a hang újra megszólította.
- Szerelmem hát itt vagy.
Felnézett. Előtte magasodott a hőn szeretett párjának alakja. Fekete bőréből számtalan tüske meredezett, éjsötét haja könnyedén lobogott a semmiben. Karmos kezeit a legyőzött felé nyújtotta. Az megragadta s felállt.
Két szempár találkozott egymással. A hosszú és gyötrelmes út végén fáradtan meresztette tengerkék szemeit a démoni kedvesére, s az ravaszul hunyorgott sárga szemével rá.
Lassan csókot nyomtak egymás ajkára, s a kékszemű kárhozott átölelte az idegent. Ölelte magához a hideg testet, s most először érzett boldogságot.
Az idegen démon rátette a kezét a hátára. Lassan belevájta karmait húsába. A gyilkos ölelés egyre szorosabbá vált. De Őt nem érdekelte a fájdalom. Végighasította a hátát, s végigfolyt a lábain a forró vére. Szemeiből ismét könny csordult ki, de nem törődött a kínokkal, mert Vele volt…
A démon tépte a húsát, és itta a vérét, kínozta a lelkét, s csupán egyetlen mondatott suttogott közben, mely a legnagyobb büntetés lett végül az elkárhozott számára:
- Becsaptalak, sosem szerettelek…
Aláhullott. Fentről, az örök fény birodalmából zuhant le. Szárnyai nem engedelmeskedtek neki. Ólomsúlyként húzták lefelé. Fejében zakatoltak a gondolatok. Hosszú, szőke haja lobogott, amint a hűs szél belekapott. Kezeit felfelé nyújtotta, mint egy kisgyermek mely segítséget vár. De hiába. Senki nem nyúlt érte, hogy megtartsa. Egyre csak távolodott az égiektől, csak zuhant és zuhant, mint csodás nyári éjszakán egy fényes hullócsillag.
Szívébe nyugtalanság költözött. Miért? Hiszen Ő nem akart semmi rosszat.
Tudta, hogy többé nem térhet vissza. Tudta, hogy Őt letaszították. Száműzött lett, kitagadták, és ítéletet mondtak felette.
Gyönyörű kék szemeibe könnyek gyűltek, és egy utolsó pillantást vetett a Mennyek Birodalmára. Többé nem tartozik oda. Zuhanás közben megfordult, és most lefelé bámult.
Odalent tátongó sötétség ásítozott rá. A fentiek fénye elhalványult és az éj sötétje vette körül.
Fájdalom hasított a testébe. Égette a benne lakozó tűz. Szárnyain a tollak felparázslottak. Vörös fénnyel égve lassan elhamvadtak. A szürke hamvakat széthordta a szél, mint egy-egy múló emlékfoszlányt. Fehér ruhája is foszlani kezdett. Apró darabokra esett szét, s a cafatok is egykettőre elhamvadtak. Glóriája lassan megfakult. Dicső fénye kihunyt. Semmije sem maradt.
Csak zuhant és zuhant. A szél, mint egy őrült kísértet visított a fülébe. Érezte, hogy egyre forróbbá válik körülötte minden.
Aztán hirtelen csönd.
Megszűnt a szél és csak lebegett a végtelen sötétségben. Nem tudta mennyi ideig lehetett ebben az állapotban. Percekig? Napokig? Hetekig? Talán éveken át? Csak úszott a fekete végtelenségben. Elvesztette minden érzékét, érezte, hogy lassan megbomlik az elméje a tétlenségben és a bizonytalanságban. Így kell hát fizetnie érte?
Nem.
Furcsa folyamat indult meg. Alatta a feketeségben vörös csíkok parázslottak fel. Szinte a végtelenbe nyúlva terültek el előtte. Apró vöröslő parázsdarabkák szálltak fel a csíkokból. Mintha egy izzó talaj nyílt volna meg alatta.
Aztán hirtelen rázuhant. A talaj égette a bőrét, de nem volt hova menekülnie, ameddig a szem ellátott mindenütt ez a forróság uralkodott. Összeszorította a fogát és tűrt. Lassan felállt és hunyorogva körbenézett. A távolban egy kis kiemelkedést vett észre. Egy nagyon távoli hegy lehetett.
Egy eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába.
„Oda kell mennem, oda tartozom…” – gondolta. Lábai önkéntelenül megindultak.
Időtlen idők óta vánszorgott. Elviselhetetlenül perzselte a testét a kénszagú levegő.
Lábai már-már összerogytak. Görcsösen, darabos mozgással próbált eljutni a hegyhez.
Kín.
Gyötrelem.
Fájdalom.
Téboly.
Senki nem tudná megmondani, mennyi időt tölthetett kint, mire eljutott oda.
A hatalmas hegy tetejét nem is látta. Vörös sziklákból állt az egész, és borotva éles szirtjei óriásként magasodtak fölé. Halálszagot árasztott magából, a pokol förtelmes bűze lengte körül.
A hegy aljában egy hatalmas izzó vaskapu emelkedett. Vörös fényben úszott, a mintázata pedig már tejfehéren világított. Ismeretlen nyelven íródott szöveg volt rá felírva.
A kapu lassan kinyílt. Odabentről vakító fény áradt rá, és nem látott semmit.
„Talán itt meglelhetem minden reményem…” – gondolta, s belépett a fénybe.
Amint belépett, az ajtó becsukódott mögötte. Hangos kattanással bezárult.
A fény elült. Sötétség vette megint körül. A forróság elapadt és dermesztő hideg váltotta fel.
Elege volt. Utálta az egészet. A világot és önmagát is. Sírva fakadt és vacogva térdre rogyott.
Arcát a tenyerébe temette, s hagyta, hogy az egyetlen forró dolog végig folyjék a kezein: a könnyei.
Sokáig remegett a sötétségben mikor hirtelen egy hang szólította meg.
- Szerelmem…
Először azt hitte csak képzelődik, de aztán a hang újra megszólította.
- Szerelmem hát itt vagy.
Felnézett. Előtte magasodott a hőn szeretett párjának alakja. Fekete bőréből számtalan tüske meredezett, éjsötét haja könnyedén lobogott a semmiben. Karmos kezeit a legyőzött felé nyújtotta. Az megragadta s felállt.
Két szempár találkozott egymással. A hosszú és gyötrelmes út végén fáradtan meresztette tengerkék szemeit a démoni kedvesére, s az ravaszul hunyorgott sárga szemével rá.
Lassan csókot nyomtak egymás ajkára, s a kékszemű kárhozott átölelte az idegent. Ölelte magához a hideg testet, s most először érzett boldogságot.
Az idegen démon rátette a kezét a hátára. Lassan belevájta karmait húsába. A gyilkos ölelés egyre szorosabbá vált. De Őt nem érdekelte a fájdalom. Végighasította a hátát, s végigfolyt a lábain a forró vére. Szemeiből ismét könny csordult ki, de nem törődött a kínokkal, mert Vele volt…
A démon tépte a húsát, és itta a vérét, kínozta a lelkét, s csupán egyetlen mondatott suttogott közben, mely a legnagyobb büntetés lett végül az elkárhozott számára:
- Becsaptalak, sosem szerettelek…
Csillagidő
Az örökkévalóság időkereke egy hatalmas homokóra. Földi léptékkel nézve el sem lehet képzelni lassú és végtelenbe nyúló működését. A felső kamrájában annyi homok van, mint a világmindenség minden sivatagában együttvéve, s csupán minden százezredik évben hullik alá egyetlen szem. Amikor az utolsó is lehullott, és megtelt az alsó kamra, a homokóra megfordul: eltelt egy nap az örökkévalóságból.
Réges-régen élt egy nagyhatalmú varázsló, aki féltve őrizte egyetlen lányát. Mindig úgy vélte, hogy majd egyszer méltó férjet talál neki, olyat, aki kellően érdemes arra, hogy egy ilyen nagytekintélyű ember gyermekét szeresse, mint Ő. Tanítgatta a mágia fortélyaira, hogy egyszer majd apja nyomdokaiba lépjen.
Ám a sors úrnői másképpen fonták az élet fonalát. A lány beleszeretett egy egyszerű földműves férfiba. Igaz tűz lángolt bennük, s tudták Ők ketten legyőzhetnék a világot is, ha együtt vannak. Elhatározták, hogy elmondják a lány Édesapjának, hogy Ők ketten bizony nagyon szeretik egymást, és nincs az a földi erő, ami őket különválaszthatná. Mikor ezt meghallotta a varázsló, éktelen haragra gerjedt. Futótűzként száguldott az ereiben a vér a dühtől.
- Nem szégyelled magad, hogy egy ilyen sehonnai koldussal akarsz együtt élni? Mire tanítottalak Én téged? Többet érdemelsz, mint egy koszos csavargót! Te az Én lányom vagy, Én tudom mi a jó neked! – kiabálta.
- Honnan tudhatná Atyám, hogy mi a jó nekem? Hiszen nem maga érzi azt, hogy ki az, akit őszintén szeretek, hanem Én! Nem érdekel, hogy mit gondol, én akkor is vele maradok, ha elátkoz!
A varázsló arca elsötétült a méregtől. Szemtelen, pimasz kölyök. Mit képzel magáról ez?
- Szóval szerelmesek vagytok. Úgy gondolod, hogy az idők végezetéig együtt maradtok, még ha megátkozlak is, he?
- Így igaz, nem szakíthat el minket!
- Hát akkor halld, amit mondok lányom! – sziszegte csikorgó fogakkal – Megajándékozlak titeket az örök élet varázsával, hogy mindig együtt lehessetek, amíg világ a világ. De halld az átkom pimasz kölyök! Többé nem láthatjátok egymást, csak az örökkévalóság éveinek első napján, és akkor is csak egyetlen halandó, földi nap idejéig. S hogy ne találkozhassatok még véletlenül sem, Téged a csillagok közé száműzlek, hogy ott élj, párod pedig maradjon meg itt a földön, és élje át a kínzó magány minden egyes percét! – kiabálta.
A lány zokogva kérlelte apját, hogy ne tegye ezt velük, de az nem hallgatott rá. Varázsigét kezdett mormolni, s mutatóujjával megérintette a lánya homlokát. Abban a pillanatban fényleni kezdett a fiatal test, és gyönyörű csillagok képében felszállt az égboltra, s ragyogó erős fénnyel világított. Most a férfihoz fordult. Ismét elmormolt valamit, s ezzel a halandót halhatatlanná tette. Beteljesítette az átkát.
Teltek múltak az évek, évtizedek s századok. Generációk jöttek és mentek, s csupán egyetlen állandó maradt a világban, a férfi, aki kedvesét várta. A földi magány némaságába burkolózva várta egyre és egyre, hogy újra átölelhesse azt, akit oly nagyon szeret. Hosszúra nőtt hajába bele-bele kapott az örökkévalóság játékos szele, és kedvesen simogatta arcát, mintha csak azt akarná mondani, ne búslakodj, már közel az idő, várj türelemmel.
A férfi kiült egy hatalmas sziklaszirt tetejére, ott várta kedvesét. Minden este figyelte a csillagokat, s tudta, csak neki ragyognak ilyen gyönyörűen.
Egy este egy langyos fuvallat szaladt végig a sziklák peremén, s hozzábújt a férfihoz. Érezte. Eljött az idő. Ahogyan megjelentek a csillagok, a szíve hevesebben vert, izgatottság lett rajta úrrá. Várta, hogy mi fog történni. Hirtelen a fényes égitestek mozogni kezdtek. Közeledtek egymáshoz és cikáztak az égbolton. Aztán egyszer csak megindultak felé. Egyre közelebb és közelebb értek, s fényük vakítóan világított az éjszakában. Egyetlen nagy testté álltak össze, s végül a fény kihunyt. Egy nő feküdt a földön mozdulatlanul. A férfi odarohant hozzá. Kedvese volt az. Gyengéden megölelte, s az kinyitotta ragyogó szemeit. Végre együtt vannak ismét.
Hiába volt minden mámor és boldogság az övék, ha ketten együtt voltak, egyetlen percre sem hagyta őket magára a gondolat, hogy hamarosan újra elhagyják egymást. Az az egyetlen földi nap maga volt a mennyország, úgy érezték, semmi más nem kell nekik a világon, s hiszen nem is volt más egyebük, mint egymás szeretete. Azonban az egyetlen földi nap hamar eltelt, s alkonyodni kezdett ismét.
Kiálltak a sziklaszirtre s ölelték egymást ameddig csak tudták. Nem szóltak egy szót sem, nem kellettek szavak. A lány érezte, hogy valami hirtelen változni kezd. Melegség öntötte el a testét, és kába lett. Eljött az idő. Hiába szorította magához a férfi, a test fényben úszott, s hamar csillagokká lett. Hiába akarta megtartani, hogy ne tudjon elmenni, nem volt képes a földön tartani a csillagokat. Lassan visszakúsztak az égboltra, és erős fénnyel ragyogni kezdtek.
A férfi tehetetlen dühében térdre roskadt és a földet verte öklével. Érezte, hogy valami megbomlik benne. Az eddigi kín és gyötrelem semmi volt ahhoz képest, amit most érzett. S hiába fénylett oly erősen az égbolt, mint még soha, nem nyújtott neki szikrányi vigaszt sem.
Mikor végre alábbhagyott dühe, kiállt a sziklaperemre. Felnézett a csillagokra és szelíden mosolygott rájuk könnyes szemekkel. A szél ismét a hajába kapott s vigasztalólag megölelte, felszárította könnyeit. Egyetlen szót suttogott a végtelen éjszakába, majd önmagát elhagyva, szótlanul levetette magát a szikláról.
A csillagok záporként hulltak alá az égboltról, s hamarosan valamennyi fénye örökre kialudt, soha többé nem fénylett egy sem az éjszakai égbolton.
Réges-régen élt egy nagyhatalmú varázsló, aki féltve őrizte egyetlen lányát. Mindig úgy vélte, hogy majd egyszer méltó férjet talál neki, olyat, aki kellően érdemes arra, hogy egy ilyen nagytekintélyű ember gyermekét szeresse, mint Ő. Tanítgatta a mágia fortélyaira, hogy egyszer majd apja nyomdokaiba lépjen.
Ám a sors úrnői másképpen fonták az élet fonalát. A lány beleszeretett egy egyszerű földműves férfiba. Igaz tűz lángolt bennük, s tudták Ők ketten legyőzhetnék a világot is, ha együtt vannak. Elhatározták, hogy elmondják a lány Édesapjának, hogy Ők ketten bizony nagyon szeretik egymást, és nincs az a földi erő, ami őket különválaszthatná. Mikor ezt meghallotta a varázsló, éktelen haragra gerjedt. Futótűzként száguldott az ereiben a vér a dühtől.
- Nem szégyelled magad, hogy egy ilyen sehonnai koldussal akarsz együtt élni? Mire tanítottalak Én téged? Többet érdemelsz, mint egy koszos csavargót! Te az Én lányom vagy, Én tudom mi a jó neked! – kiabálta.
- Honnan tudhatná Atyám, hogy mi a jó nekem? Hiszen nem maga érzi azt, hogy ki az, akit őszintén szeretek, hanem Én! Nem érdekel, hogy mit gondol, én akkor is vele maradok, ha elátkoz!
A varázsló arca elsötétült a méregtől. Szemtelen, pimasz kölyök. Mit képzel magáról ez?
- Szóval szerelmesek vagytok. Úgy gondolod, hogy az idők végezetéig együtt maradtok, még ha megátkozlak is, he?
- Így igaz, nem szakíthat el minket!
- Hát akkor halld, amit mondok lányom! – sziszegte csikorgó fogakkal – Megajándékozlak titeket az örök élet varázsával, hogy mindig együtt lehessetek, amíg világ a világ. De halld az átkom pimasz kölyök! Többé nem láthatjátok egymást, csak az örökkévalóság éveinek első napján, és akkor is csak egyetlen halandó, földi nap idejéig. S hogy ne találkozhassatok még véletlenül sem, Téged a csillagok közé száműzlek, hogy ott élj, párod pedig maradjon meg itt a földön, és élje át a kínzó magány minden egyes percét! – kiabálta.
A lány zokogva kérlelte apját, hogy ne tegye ezt velük, de az nem hallgatott rá. Varázsigét kezdett mormolni, s mutatóujjával megérintette a lánya homlokát. Abban a pillanatban fényleni kezdett a fiatal test, és gyönyörű csillagok képében felszállt az égboltra, s ragyogó erős fénnyel világított. Most a férfihoz fordult. Ismét elmormolt valamit, s ezzel a halandót halhatatlanná tette. Beteljesítette az átkát.
Teltek múltak az évek, évtizedek s századok. Generációk jöttek és mentek, s csupán egyetlen állandó maradt a világban, a férfi, aki kedvesét várta. A földi magány némaságába burkolózva várta egyre és egyre, hogy újra átölelhesse azt, akit oly nagyon szeret. Hosszúra nőtt hajába bele-bele kapott az örökkévalóság játékos szele, és kedvesen simogatta arcát, mintha csak azt akarná mondani, ne búslakodj, már közel az idő, várj türelemmel.
A férfi kiült egy hatalmas sziklaszirt tetejére, ott várta kedvesét. Minden este figyelte a csillagokat, s tudta, csak neki ragyognak ilyen gyönyörűen.
Egy este egy langyos fuvallat szaladt végig a sziklák peremén, s hozzábújt a férfihoz. Érezte. Eljött az idő. Ahogyan megjelentek a csillagok, a szíve hevesebben vert, izgatottság lett rajta úrrá. Várta, hogy mi fog történni. Hirtelen a fényes égitestek mozogni kezdtek. Közeledtek egymáshoz és cikáztak az égbolton. Aztán egyszer csak megindultak felé. Egyre közelebb és közelebb értek, s fényük vakítóan világított az éjszakában. Egyetlen nagy testté álltak össze, s végül a fény kihunyt. Egy nő feküdt a földön mozdulatlanul. A férfi odarohant hozzá. Kedvese volt az. Gyengéden megölelte, s az kinyitotta ragyogó szemeit. Végre együtt vannak ismét.
Hiába volt minden mámor és boldogság az övék, ha ketten együtt voltak, egyetlen percre sem hagyta őket magára a gondolat, hogy hamarosan újra elhagyják egymást. Az az egyetlen földi nap maga volt a mennyország, úgy érezték, semmi más nem kell nekik a világon, s hiszen nem is volt más egyebük, mint egymás szeretete. Azonban az egyetlen földi nap hamar eltelt, s alkonyodni kezdett ismét.
Kiálltak a sziklaszirtre s ölelték egymást ameddig csak tudták. Nem szóltak egy szót sem, nem kellettek szavak. A lány érezte, hogy valami hirtelen változni kezd. Melegség öntötte el a testét, és kába lett. Eljött az idő. Hiába szorította magához a férfi, a test fényben úszott, s hamar csillagokká lett. Hiába akarta megtartani, hogy ne tudjon elmenni, nem volt képes a földön tartani a csillagokat. Lassan visszakúsztak az égboltra, és erős fénnyel ragyogni kezdtek.
A férfi tehetetlen dühében térdre roskadt és a földet verte öklével. Érezte, hogy valami megbomlik benne. Az eddigi kín és gyötrelem semmi volt ahhoz képest, amit most érzett. S hiába fénylett oly erősen az égbolt, mint még soha, nem nyújtott neki szikrányi vigaszt sem.
Mikor végre alábbhagyott dühe, kiállt a sziklaperemre. Felnézett a csillagokra és szelíden mosolygott rájuk könnyes szemekkel. A szél ismét a hajába kapott s vigasztalólag megölelte, felszárította könnyeit. Egyetlen szót suttogott a végtelen éjszakába, majd önmagát elhagyva, szótlanul levetette magát a szikláról.
A csillagok záporként hulltak alá az égboltról, s hamarosan valamennyi fénye örökre kialudt, soha többé nem fénylett egy sem az éjszakai égbolton.
2010. május 1.
Somnus
Éjszaka volt. A telihold mosolyogva világította meg a Földet sápadt fényével. Már mindenki csendesen aludt a faluban, igyekezett kipihenni az egész napos munka rettentő fáradalmait.
A falu szélén, az erdő mellett állt egy kisebb viskó. Egyszerű, fából tákolt paraszt ház volt. Egy szegényebb család lakott benne. A ház ura rendes ember volt, igyekezett a lehető legtöbbet megadni családjának, és a legjobban elvégezni munkáját. Boldog volt hát vele szorgos felesége, aki ennek okán hűséggel élt vele, s örömmel végezte dolgát a ház körül.
Volt egy fiuk is. Eleven, okos gyermek. Apja szigorúan nevelte, hogy rendes ember váljék majdan belőle. Mivel Ő volt az egyetlen utóda, igyekezett minden tudását átadni neki, hogy egyszer átvegye majd tőle a gazdaság irányítását.
Komolyságra és szorgalomra intette, fegyelmet és pontosságot követelt tőle. Ám a fiúnak ez nem volt ínyére. Többet akart , mint földet művelni, nem akart bilincsbe vert kézzel egy életen át raboskodni apja örökül hagyott birtokán. Kalandokról, szabadságról, szerelemről álmodott éjjel és nappal, érezni akarta a függetlenség részegítő mámorát, be akarta járni a világot, ismeretlen, vad tájakon akart sétálni a fehér hold fényében. Hallani akarta a világ hangját, melyet a kötelesség ordító zaja elnyom előle. A világ legmagasabb pontjáról akarta kiáltani a vak világba, hogy Ő bizony szabadon éli az életét. A szabad szél szárnyán akart repülni, fel a felhőkön túl, a csillagok közé, az örökkévaló világegyetemmel eggyé válva, s onnan figyelni a világ alakulását.
Éjszaka volt. Ő is aludt már régen. Egyszerű kis ágyában egy rongyos takaróba burkolózva didergett, mert hűvös volt az idő. Álmai most sem hagyták békén, maga előtt látta a lehetőségeket, hogy mit tehetne, ha végre szabad lehetne.
Egy erős fuvallat kinyitotta az ablakát, és maró hideget hozott a szobába. Kipattantak szemei. Felugrott az ágyból, és gyorsan becsukta az ablakot. Egy pillanatig azt gondolta visszafekszik aludni, de tudta, hogy újabb meg nem valósuló álmok vennék üldözőbe.
Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve kisétált a szobából. Kiment egy közös helyiségbe, ott pedig kilépett a bejárati ajtón.
Odakint fújt a szél, hideget hozott magával, de nem bánta. Arcába belefújt az éjszakai szél, a szabad élet illatait hozta magával, haját összekócolta. Álmos szemeit az égre meresztette. Tiszta volt az égbolt. A csillagok ragyogó fénnyel mosolyogtak rá.
Hirtelen egy fénycsóva jelent meg. Hullócsillag. Régóta nem látott már hullócsillagot. Azt tartja a közhiedelem, hogy ha hullócsillagot látunk, kívánhatunk valamit, amiről régóta álmodozunk. Hát Ő is kívánt egyet. Szabadságot.
Ebben a pillanatban furcsa gondolat fészkelte be magát a fejébe. Eljött az Ő ideje. Most kell megtennie, különben sosem lesz szabad.
Visszaszaladt a házba, magára kapkodta a ruháit, majd ismét a ház előtt találta magát. Mélyet lélegzett a friss, hűvös levegőből, majd belevetette magát az éjszakába. Egyenesen a szomszédos erdő felé vette az irányt.
Mélyen begyalogolt a fák közé. A lombokon át beszűrődött a halvány holdsugár. Egészen más hangulata volt a helynek, mint fényes nappal. Ahogyan a fák között sétált, szinte érezte, hogyan lélegeznek, szinte együtt lélegzett a vad természettel. Érezte az őserőt minden egyes kis levélben, és azt, amire vágyott: az ősi szabadságot.
Egy hatalmas fa törzse mellett állt. Végig simította a kérgét. Szinte önkívületi állapotba került az érzéstől, megrészegült az érintetlen szépség láttán. Ismeretlen illatokat hozott magával az erdei szél, és a természet gyermekeinek hangjait, melyek egy színes kórusként énekelték az Élet dalát.
Vízcsobogásra lett figyelmes. Megpróbálta követni a hangot, s csakhamar egy kis erdei patakhoz jutott. A színtiszta víz lassan csordogált piciny medrében. Leguggolt mellé, és nagyot kortyolt belőle. A hideg folyadék égette a bensőjét, elégette mindazt a láncot, kötelet, és bilincset melyek fogva tartották vágyait, és álmait. A benne égő, szabadjára engedett tűz most fellángolt, s behunyva szemét nagyot szusszant, párás leheletét szétfoszlatta a szellő lágy, simogató keze.
Egy idegen hang térítette magához az önkívületi állapotból. Vonítás. Farkasüvöltés. Gyorsan behúzódott az egyik fa mögé. Hamarosan egy gyönyörű állat jelent meg a víz mellett. Ő is a szomját jött oltani.
Megállt a patak mellett és lefetyelni kezdett, szürkés-fehér bundája volt, és a sötétben sárgán villogó szemei.
Egy darabig úgy tűnt nem veszi észre a fiút, de változott a helyet. A szél megfordult, s most a fiú háta mögül a farkas felé kezdett fújni. Magával vitte az illatát, mely amint megütötte az állat orrát, felkeltette az érdeklődését. Felemelte a fejét, és átugrott a patakon. Megindult a rejtek irányába.
A fiú összehúzta magát a fa mögött és remegve várta mi lesz. Feszülten várakozott de semmi nem történt. Úgy döntött kinéz, hogy elment-e az állat. De amint kidugta a fejét, egyenesen a farkas szemeibe nézett. Alig pár centire állt előtte az erdő ura. Ő pedig térdre rogyva bámulta a szépséges lényt, melynek szemei megigézték, s magával ragadták. Egyenesen a szemeibe nézett. Benne látta önmagát, s egész lelkének világát, azt, amit mindig is keresett, magát a szabadságot.
Egy pillanatig azt hitte, hogy meg fogja támadni, de aztán olyasmi történt, amire nem számított. A farkas megfordult, és elindult egy másik irányba. Először úgy tűnt elmegy, de aztán megállt, és bámulta az ifjút.
Egy őrült gondolat zakatolt a fejében.
„Talán azt akarja, hogy kövessem. Hiszen Ő az, aki mindig is szabadon élt, Ő az Én meg nem valósult énem.”
Megindult az állat után. Az pedig tovább indult az erdőben. Követte azt hosszú időn át, egyre sűrűsödő fák között, az erdő szívébe, ahol talán még sosem járt ember. Ismeretlen vidékre csábította el, amiről mindig is álmodott. De aztán hirtelen futásnak eredt, és eltűnt a szeme elől. Amilyen hirtelen megjelent a pataknál, olyan gyorsan tűnt el most.
A fiú tovább sétált. Feltűnt neki, hogy egyre ritkul az erdő körülötte. A bokrokat és a vad növényzetet egyre kisebb fű váltotta fel, míg végül a fák is eltűntek, s egy hatalmas tisztáson találta magát.
Szinte végtelennek tűnő gyönyörű zöld fűszőnyeg terült el a lába alatt, feje felett pedig színtiszta sötétkék égbolt tartotta a holdat s a csillagokat.
Körbenézett a tisztás szélén, s nem is oly messze egy karcsú, ég felé meredező sziklát pillantott meg. Úgy döntött megnézi magának közelebbről is.
Lassan oda sétált a képződményhez. Hatalmas volt. Legalább két ember magas. Végig simította tenyerével, és végigpásztázta tekintetével, nem értette, mit keres ez itt.
Hirtelen egy apró neszt hallott meg a szikla túloldaláról. Valami fura érzés költözött a szívébe. Óvatosan megkerülte a szürke kőóriást, de amit talált alaposan meglepte.
Egy fiatal lány állt vele szemben. A tekintetén látszott, hogy Ő is zavarba jött.
Gyönyörű volt. Nagyjából egy magas volt az ifjúval, hosszú, göndör haja lágyan borult a vállaira, szemei pedig vonzották a fiú tekintetét, s rabul ejtették, megigézték, s nem engedték szabadon. Karcsú, finom testének minden porcikája a lágyságot, s szeretet sugározta magából.
A fiú közelebb lépett. Nem tudtak egymáshoz szólni. Nem értették, hogy kerültek Ők ketten ide. Hogy kerülnek Ők egymás mellé.
Érezték, hogy a szívverésük felgyorsul, meglódul a vér az ereikben, s fellángol a testük. Bámulták egymást. Mélyen egymás szemébe néztek, s a két tekintet egymásba fonódott, nem lehetett már szétszakítani többet. Egymás szemében látták a saját lelküket, azt a világot, melyet régóta keresnek már mind a ketten. Egymás tekintetében látták a szabadságot, a boldogság sugarait, melyek most rájuk világítanak.
Önkéntelenül simították végig egymás arcát, úgy hogy közben egy pillanatra sem néztek félre, csak egymást figyelték. Nem szóltak egyetlen szót sem. Mindent elárult a másik szeme.
A fiú közelebb húzta magához a lányt, és a hajába túrt.
A két ajak közelebb került egymáshoz. Lelassult körülöttük az idő.
A szél elállt.
A világ megszűnt.
Csak Ők léteztek.
Hirtelen megváltozott minden. Távol kerültek egymástól. Mintha egy idegen kéz szétszakítaná őket. Egy ismeretlen erő kiragadta Őt ebből az állapotból. Sötétült körülötte minden. A Lány alakja elhalványult. Az utána kapott még de hiába minden. Nem érte el. Fény öntötte el a sötétséget s megszűnt minden.
Hirtelen felpattant az ágyából a fiú. Zihálva nézett körül. Újra a szobájában volt. Kinyitotta a szél az ablakot. Elgyötörten becsukta azt. Vissza akart feküdni aludni, álmos volt, de valami nem engedte.
Kisétált a közös helyiségbe, ki az ajtón a ház elé. Hűvös szellő csapta meg az arcát, s összeborzolta a haját.
Az eget kémlelte. Hirtelen egy fénycsík jelent meg a sötét égbolton.
Hullócsillag volt.
A falu szélén, az erdő mellett állt egy kisebb viskó. Egyszerű, fából tákolt paraszt ház volt. Egy szegényebb család lakott benne. A ház ura rendes ember volt, igyekezett a lehető legtöbbet megadni családjának, és a legjobban elvégezni munkáját. Boldog volt hát vele szorgos felesége, aki ennek okán hűséggel élt vele, s örömmel végezte dolgát a ház körül.
Volt egy fiuk is. Eleven, okos gyermek. Apja szigorúan nevelte, hogy rendes ember váljék majdan belőle. Mivel Ő volt az egyetlen utóda, igyekezett minden tudását átadni neki, hogy egyszer átvegye majd tőle a gazdaság irányítását.
Komolyságra és szorgalomra intette, fegyelmet és pontosságot követelt tőle. Ám a fiúnak ez nem volt ínyére. Többet akart , mint földet művelni, nem akart bilincsbe vert kézzel egy életen át raboskodni apja örökül hagyott birtokán. Kalandokról, szabadságról, szerelemről álmodott éjjel és nappal, érezni akarta a függetlenség részegítő mámorát, be akarta járni a világot, ismeretlen, vad tájakon akart sétálni a fehér hold fényében. Hallani akarta a világ hangját, melyet a kötelesség ordító zaja elnyom előle. A világ legmagasabb pontjáról akarta kiáltani a vak világba, hogy Ő bizony szabadon éli az életét. A szabad szél szárnyán akart repülni, fel a felhőkön túl, a csillagok közé, az örökkévaló világegyetemmel eggyé válva, s onnan figyelni a világ alakulását.
Éjszaka volt. Ő is aludt már régen. Egyszerű kis ágyában egy rongyos takaróba burkolózva didergett, mert hűvös volt az idő. Álmai most sem hagyták békén, maga előtt látta a lehetőségeket, hogy mit tehetne, ha végre szabad lehetne.
Egy erős fuvallat kinyitotta az ablakát, és maró hideget hozott a szobába. Kipattantak szemei. Felugrott az ágyból, és gyorsan becsukta az ablakot. Egy pillanatig azt gondolta visszafekszik aludni, de tudta, hogy újabb meg nem valósuló álmok vennék üldözőbe.
Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve kisétált a szobából. Kiment egy közös helyiségbe, ott pedig kilépett a bejárati ajtón.
Odakint fújt a szél, hideget hozott magával, de nem bánta. Arcába belefújt az éjszakai szél, a szabad élet illatait hozta magával, haját összekócolta. Álmos szemeit az égre meresztette. Tiszta volt az égbolt. A csillagok ragyogó fénnyel mosolyogtak rá.
Hirtelen egy fénycsóva jelent meg. Hullócsillag. Régóta nem látott már hullócsillagot. Azt tartja a közhiedelem, hogy ha hullócsillagot látunk, kívánhatunk valamit, amiről régóta álmodozunk. Hát Ő is kívánt egyet. Szabadságot.
Ebben a pillanatban furcsa gondolat fészkelte be magát a fejébe. Eljött az Ő ideje. Most kell megtennie, különben sosem lesz szabad.
Visszaszaladt a házba, magára kapkodta a ruháit, majd ismét a ház előtt találta magát. Mélyet lélegzett a friss, hűvös levegőből, majd belevetette magát az éjszakába. Egyenesen a szomszédos erdő felé vette az irányt.
Mélyen begyalogolt a fák közé. A lombokon át beszűrődött a halvány holdsugár. Egészen más hangulata volt a helynek, mint fényes nappal. Ahogyan a fák között sétált, szinte érezte, hogyan lélegeznek, szinte együtt lélegzett a vad természettel. Érezte az őserőt minden egyes kis levélben, és azt, amire vágyott: az ősi szabadságot.
Egy hatalmas fa törzse mellett állt. Végig simította a kérgét. Szinte önkívületi állapotba került az érzéstől, megrészegült az érintetlen szépség láttán. Ismeretlen illatokat hozott magával az erdei szél, és a természet gyermekeinek hangjait, melyek egy színes kórusként énekelték az Élet dalát.
Vízcsobogásra lett figyelmes. Megpróbálta követni a hangot, s csakhamar egy kis erdei patakhoz jutott. A színtiszta víz lassan csordogált piciny medrében. Leguggolt mellé, és nagyot kortyolt belőle. A hideg folyadék égette a bensőjét, elégette mindazt a láncot, kötelet, és bilincset melyek fogva tartották vágyait, és álmait. A benne égő, szabadjára engedett tűz most fellángolt, s behunyva szemét nagyot szusszant, párás leheletét szétfoszlatta a szellő lágy, simogató keze.
Egy idegen hang térítette magához az önkívületi állapotból. Vonítás. Farkasüvöltés. Gyorsan behúzódott az egyik fa mögé. Hamarosan egy gyönyörű állat jelent meg a víz mellett. Ő is a szomját jött oltani.
Megállt a patak mellett és lefetyelni kezdett, szürkés-fehér bundája volt, és a sötétben sárgán villogó szemei.
Egy darabig úgy tűnt nem veszi észre a fiút, de változott a helyet. A szél megfordult, s most a fiú háta mögül a farkas felé kezdett fújni. Magával vitte az illatát, mely amint megütötte az állat orrát, felkeltette az érdeklődését. Felemelte a fejét, és átugrott a patakon. Megindult a rejtek irányába.
A fiú összehúzta magát a fa mögött és remegve várta mi lesz. Feszülten várakozott de semmi nem történt. Úgy döntött kinéz, hogy elment-e az állat. De amint kidugta a fejét, egyenesen a farkas szemeibe nézett. Alig pár centire állt előtte az erdő ura. Ő pedig térdre rogyva bámulta a szépséges lényt, melynek szemei megigézték, s magával ragadták. Egyenesen a szemeibe nézett. Benne látta önmagát, s egész lelkének világát, azt, amit mindig is keresett, magát a szabadságot.
Egy pillanatig azt hitte, hogy meg fogja támadni, de aztán olyasmi történt, amire nem számított. A farkas megfordult, és elindult egy másik irányba. Először úgy tűnt elmegy, de aztán megállt, és bámulta az ifjút.
Egy őrült gondolat zakatolt a fejében.
„Talán azt akarja, hogy kövessem. Hiszen Ő az, aki mindig is szabadon élt, Ő az Én meg nem valósult énem.”
Megindult az állat után. Az pedig tovább indult az erdőben. Követte azt hosszú időn át, egyre sűrűsödő fák között, az erdő szívébe, ahol talán még sosem járt ember. Ismeretlen vidékre csábította el, amiről mindig is álmodott. De aztán hirtelen futásnak eredt, és eltűnt a szeme elől. Amilyen hirtelen megjelent a pataknál, olyan gyorsan tűnt el most.
A fiú tovább sétált. Feltűnt neki, hogy egyre ritkul az erdő körülötte. A bokrokat és a vad növényzetet egyre kisebb fű váltotta fel, míg végül a fák is eltűntek, s egy hatalmas tisztáson találta magát.
Szinte végtelennek tűnő gyönyörű zöld fűszőnyeg terült el a lába alatt, feje felett pedig színtiszta sötétkék égbolt tartotta a holdat s a csillagokat.
Körbenézett a tisztás szélén, s nem is oly messze egy karcsú, ég felé meredező sziklát pillantott meg. Úgy döntött megnézi magának közelebbről is.
Lassan oda sétált a képződményhez. Hatalmas volt. Legalább két ember magas. Végig simította tenyerével, és végigpásztázta tekintetével, nem értette, mit keres ez itt.
Hirtelen egy apró neszt hallott meg a szikla túloldaláról. Valami fura érzés költözött a szívébe. Óvatosan megkerülte a szürke kőóriást, de amit talált alaposan meglepte.
Egy fiatal lány állt vele szemben. A tekintetén látszott, hogy Ő is zavarba jött.
Gyönyörű volt. Nagyjából egy magas volt az ifjúval, hosszú, göndör haja lágyan borult a vállaira, szemei pedig vonzották a fiú tekintetét, s rabul ejtették, megigézték, s nem engedték szabadon. Karcsú, finom testének minden porcikája a lágyságot, s szeretet sugározta magából.
A fiú közelebb lépett. Nem tudtak egymáshoz szólni. Nem értették, hogy kerültek Ők ketten ide. Hogy kerülnek Ők egymás mellé.
Érezték, hogy a szívverésük felgyorsul, meglódul a vér az ereikben, s fellángol a testük. Bámulták egymást. Mélyen egymás szemébe néztek, s a két tekintet egymásba fonódott, nem lehetett már szétszakítani többet. Egymás szemében látták a saját lelküket, azt a világot, melyet régóta keresnek már mind a ketten. Egymás tekintetében látták a szabadságot, a boldogság sugarait, melyek most rájuk világítanak.
Önkéntelenül simították végig egymás arcát, úgy hogy közben egy pillanatra sem néztek félre, csak egymást figyelték. Nem szóltak egyetlen szót sem. Mindent elárult a másik szeme.
A fiú közelebb húzta magához a lányt, és a hajába túrt.
A két ajak közelebb került egymáshoz. Lelassult körülöttük az idő.
A szél elállt.
A világ megszűnt.
Csak Ők léteztek.
Hirtelen megváltozott minden. Távol kerültek egymástól. Mintha egy idegen kéz szétszakítaná őket. Egy ismeretlen erő kiragadta Őt ebből az állapotból. Sötétült körülötte minden. A Lány alakja elhalványult. Az utána kapott még de hiába minden. Nem érte el. Fény öntötte el a sötétséget s megszűnt minden.
Hirtelen felpattant az ágyából a fiú. Zihálva nézett körül. Újra a szobájában volt. Kinyitotta a szél az ablakot. Elgyötörten becsukta azt. Vissza akart feküdni aludni, álmos volt, de valami nem engedte.
Kisétált a közös helyiségbe, ki az ajtón a ház elé. Hűvös szellő csapta meg az arcát, s összeborzolta a haját.
Az eget kémlelte. Hirtelen egy fénycsík jelent meg a sötét égbolton.
Hullócsillag volt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)